Csimbalumba és az inkjekciók

Kicsi Csimbalumbám, Csiperkém, Csibubum, az én ezer nevű gyönyörűségem tegnap (hétfőn) kiborult.

Már előre sejtettem a veszélyt, így nem szóltunk neki miért megyünk orvoshoz. De már tíz éves, és a tíz évesek kérdeznek. Egyenes, lényegre törő kérdéseket. Nem volt mit tenni elmondtam. "Szurit fogsz kapni."- hadartam minél semmitmondóbban, nehogy megijesszem. Teljesen felesleges volt. Már hergelte is magát.
Mint írtam nem lepődtem meg. Korábban már voltak érdekes tapasztalataink az injekciókkal és a vérvételekkel kapcsolatban:

1. "Hogy gyorsítsunk a sorban álláson, a sarki SZTK-ba mentünk vért vetetni Enivel (6 éves). Be is jött a taktika. Egyedüli gyermekesként, előre vettek minket a felnőtt rendelésen. Míg Robi kint várt, Petya és én bekísértük Csibét. Kedves nővérek mosolyogtak ránk és természetesen el voltak ájulva gyermekünk bájos, őzgida tekintetétől.
   Kicsit később mástól ájultak el majdnem. Még nem tudták mi vár rájuk. Mi sem. Amint Eni rájött, micsoda merényletre készülnek ellene, pánik rohamot kapott és vergődni kezdett apja ölében. Mindenki nyugtatgatta, de hiába. Ketten fogták le egyszerre. A nővérke arca elfehéredett, amikor sikító és rángatózó kicsi lányom kezéből ki kellett vennie a tűt nehogy kárt tegyen magában. Újra neki futott. Petya most már szorosabban fogta, és az eredmény siker.
   Ahogy kiléptünk az ajtón, több  tucatnyi szempár meredt ránk együtt érzően a folyosón.
   "Kihallatszott?"- kérdeztem Robit. Ő némán bólogatott. A szeme mindent elárult."
2. "Gondoltam hamar túl leszünk rajta. Már lassan hét éves. Nem lesz semmi gond. Petya is így gondolta, úgyhogy el se kísért minket a soros "hat éves" oltásra. Azért a biztonság kedvéért csak a helyszínen mondtam el Csipinek miért vagyunk ott, nehogy birkóznom kelljen vele az utcán. (Lehet, hogy mégis sejtettem, hogy ez nem lesz sima ügy?) Be is indult a para. Míg az orvosra vártunk a körülöttünk lévő kicsi babákkal példálóztam:"Ők se sírnak! (Még!)"
   Hosszas várakozás után (nekem hosszúnak tűnt reszkető lányom mellett), kiderült, hogy rossz időpontra érkeztünk. Eni már épp lélegzett volna fel, amikor a másik doktornő azt mondta:"Nem baj, jöjjenek be! Gyorsan beadom én!" Ebből csak a "nem baj" és a "gyorsan" nem valósult meg.
   Rövid kergetőzés után sikerült megfognom Enit, majd szumó birkózókat meghazudtolva, húszféle fogást próbáltam ki mire sikerült leszorítanom. A doktornő kihasználva az alkalmat, döfött, szúrt és sóhajtott. "Nézze csak anyuka! - mutatta  felém az elgörbült tű végét - Ennyire feszített. Legközelebb nem vállalom. Menjenek a saját orvosukhoz."
3. "Ahogy belépek, az épületbe elámulok. Nem gondolnám, hogy ez egy gyermekklinika. Akár óvoda is lehetne, egy hatalmas több emeletes óvoda. A portát elhagyva, egyenesen egy belső játszótérbe „botlok”, mászókával, csúszdával. A falakon rajzok, mesefigurák mosolyognak vissza. Még az ajtókon is színes festmények dobják fel a hangulatot. A kartonozó is lehetnek akár egy vidámpark jegypénztára, ha nem lenne játékosan felfűzve az ablak fölé: „betegfelvétel”Az első emeleten megtalálom, kis családom két tagját.
   Teljes tragédia. Apa feszülten ül, míg lányom vörösre sírt szemmel panaszolja, hogy kínok kínja vár rá az egyik csodaszép ajtó mögött: vérvétel. Már vagy két-három embert maguk elé engedtek, hátha megjön sarjam kedve, de nem. Hiába volt 50 percnyi várakozás. Se vigasztalás, se ész érvek, se fenyegetés nem hatottak rá. Természetesen minden bámészkodó minket néz és hallom, ahogy egy-két szülő esetünket felhasználva, kiselőadást tart gyermekének a helyes viselkedésről. Itt az ideje a határozottságnak. Oda állunk az ajtó elé. Mi jövünk. Páran próbálnak önkéntesen beelőzni, de ezt már nem hagyom. Belépünk az ajtón. Szorosan átölelem gyermekem. Nem az anyai féltés motivál, hanem, az, hogy meg ne szökjön. „Várj még egy kicsit a sírással, még meg se szúrtunk.” – szólt határozottan a doktornő. Vajon ez vigasztalásnak, helyreigazításnak, vagy figyelem elterelésnek szánta? Észrevettem, hogy minden orvos, ezt a módszert használja. Tanítják nekik? Még véletlenül se érzem belőle az együttérzést, de lehet, hogy pont ez a cél. A rideg szavaktól megijedve képtelen a gyermek saját érzéseibe belesüppedni és kénytelen kelletlen, de össze kell szednie magát. A vérvétel simán megy. Meglepően simán. Kicsiny Lányom is meglepődik. Én is meglepődtem és az apja is. Nem fájt, sőt kap pár bátorító szót is. „Ezek profik voltak anya, nem úgy, mint a másik helyen.”- súgja lányom, miután végeztünk." 

Eni ölelésembe burkolózva próbálta elrejteni könnyeit az új orvosunk elől. "De ugye csak egy szurit kapok?" - kérdezte vagy ezredszer, és én nem tudtam azt mondani neki, hogy igen. A doki is észre vette Csibu rettegését. Rögtön nyugtatásába kezdett: "Az én injekcióm nem fáj." Mire Eni: "Neki nem, de nekem igen."
Ezt a dokit is türelemre tanította kicsi lányom, avval ahogy kirohant a szobából időt kérve. Három injekciót kapott, mint a magyar igazság. Háromszor próbált lazítani. Vagyis a doki próbálta rávenni, hogy lazítson, ami Eninek nem ment. Nem is értem miért?! Végig sírta az egészet és az "ugye nem is fáj"-ra a válasza az volt: "De fájt!"