Virág: Egypercesek 10: Szabadság

Szabadság! Sokat gondolkodtam ezen a szón. Mit jelent ez? Mit hordoz magában? 

Rabok legyünk, vagy szabadok?

Ez a kérdés, válasszatok!

(Petőfi Sándor: Nemzeti dal)

Senki se szeret rab lenni. 

Fényesebb a láncnál a kard,
Jobban ékesíti a kart,
És mi mégis láncot hordunk!
Ide veled, régi kardunk!

(Petőfi Sándor: Nemzeti dal)

Milyen láncok kötöznek meg? Milyen kötelek fonnak körbe, bénítanak le minket? 

Természetesen eszünkbe jut az elnyomás, a rabszolgaság, a fizikai korlátozás. Szeretnénk érezni, hogy mi vagyunk urai az életünknek, a döntéseinknek. Még is, ha mindez meg van, a birtokunkban tudhatjuk, nem érezzük magunkat szabadnak. 

Mert van egy "nagyobb" szabadság. Egy olyan szabadság, ami nem a körülményektől függ. Nem számít hol élünk, mikor élünk, kivel élünk. Nem számít senki mástól. Nem veheti el senki tőlünk. Mert a miénk! Ha, a miénk! Mi vagyunk akik birtokolhatjuk és mi vagyunk azok, akik feladhatjuk. Elvenni nem lehet. Csak feladni. Csak eltorzítani. De ez is a mi felelősségünk. Ezt is csak mi vagyunk képesek elrontani vagy kijavítani. És ez a gondolat szabadsága. 

“Gondolkodásmódunk befészkeli magát életünkbe.  Erősebb befolyást gyakorol ránk, mint legmeghittebb társas kapcsolataink.  Legbizalmasabb barátaink nem alakíthatnak annyit életünkön, mint dédelgetett gondolataink.”  
(J. W. Teal) 

„Ügyelj gondolataidra, mert azok szabják meg szavaidat! 
Ügyelj szavaidra, mert azok szabják meg a tetteidet! 
Ügyelj a tetteidre, mert azok szabják meg szokásaidat! 
Ügyelj szokásaidra, mert azok szabják meg jellemedet! 
Ügyelj jellemedre, mert az szabja meg sorsodat!”
(Charles Reade) 

“Az, hogy milyen a boldog ember élete, gondolatai milyenségén múlik: 
így hát ügyelj erre! Ne fogadj be sötét, negatív gondolatokat.”  
(Marcus Aurelius) 

Mi vagyunk azok, akik eldöntjük, hogyan gondolkodunk és így mi vagyunk azok akik eldöntjük hogyan érzünk. Rajtunk múlik, hogy kezünkbe vesszük a "kardot" vagy engedünk a saját magunk alkotta "láncoknak" és áldozatként éljük meg az életet. 

Lehetünk szabadok! Csak észre kell venni azokat a gondolati láncokat, amik lekötnek, amik megakadályoznak ebben. Igaznak érezzük őket hisz egész életünkben ott voltak. Megbújtak. Fülünkbe suttogtak:"Hallgass rám!" Ám sose hozták meg a várva várt szabadságot.

Tíz ilyen, igaznak tűnő, elferdült gondolkozás van a "Feeling Good" című könyv szerzője szerint. Tíz! Én mind a tízzel tudtam azonosulni. A következő tíz hétben, megosztom veletek ezeket a "láncokat".  

Itt az ideje megszabadulni, felszabadulni!

... foglyul ejtünk minden gondolatot a Krisztus iránti engedelmességre.

II. Kor. 10: 5

Egy esti beszélgetés - Bedside Conversation

Egyenesben vagyunk. Túl a nehezén. Túl az érzelmeken, a fájdalmakon. Ebbe a hitbe ringattam magam.

Nem voltam felkészülve a vulkánként kitörő érzelmekre és az azt követő könnyzáporra. Tehetetlenül ültem ismét az ágy szélén. ... Csiperkém ágya szélén. 

"Anya te nem tudod mennyi feszültség van a mosolyom mögött!" ... Valóban nem.

"Senki sem szeret. Senkinek nem vagyok fontos!" ... Hiába győzködném, a fájdalma túl erős. Mégis megpróbálom:

"De hát szeretnek, értékelnek az emberek. Látják a kreativitásodat. A szép munkáidat."

"A MUNKÁIMAT szeretik. Azt amit csinálok. De nem ENGEM!"

Tizenegy éves. Tizenegy.  Mégis képes megfogalmazni az emberek egyik legnagyobb félelmét, fájdalmát: "Szeretnek-e engem? Engem! Nem a tetteim, a sikereim. Elfogadnak-e "szőröstül-bőröstül"? Engem! Úgy ahogy vagyok! A másságommal, a hibáimmal együtt.   Szerethető-e az aki vagyok? A lelkem?" 

Erre a biztonságra, bizonyosságra vágyunk mindannyian. 

Ez az amivel megajándékozhatjuk egymást, mert ezt az ajándékot mi is megkaptuk:

"Isten azonban abban mutatta meg rajtunk a szeretetét, 
hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk."
 (Rom 5:8)

"Lássátok meg, milyen nagy szeretetet tanúsított irántunk az Atya: 
Isten gyermekeinek neveznek minket, és azok is vagyunk."
 (1 János 3:1)

We're all set. Over the hardships. Over all the intense feelings and pain. That was what I was telling myself. I was totally unprepared for the volcanic eruption of emotions and the tears that followed. I was sitting by her bedside powerless... By Eni's side.

"Mom, you don't know how much tension there is behind me smiling." ... I really did not.

"Nobody loves me. I'm not important to anyone!" ... I would reason to no avail. Yet I still try.

"But people do love you and appreciate you. They see your creativity and all your artwork." 

"They love my ARTWORK. What I do. But not ME!"

And she is only eleven years old. Eleven. Yet she was able to express one of our greatest fears and insecurities. "Do people love me?" Me! Not my actions, my successes. Do they accept me as just as I am. With all my differences and shortcomings. Is the person I am lovable? My soul?   

This is the security and the reassurance we all desire. This is the gift we can give each other since we have received it from God. 

"But God demonstrates his own love for us in this: 
While we were still sinners, Christ died for us." 
(Romans 5:8)

"How great is the love the Father has lavished on us, 
that we should be called children of God! And that is what we are! " 
(1 John 3:1) 

Hogyan kezdtük a második évet? - Starting Out Year Two

Egy év után, nem is tudom, hogy lehet e arról beszélni, hogy "Nagy utazás". Már nem utazunk. Már nem vagyunk idegenek. Nem érezzük magunkat külföldön. Otthon vagyunk. Kialakult rutinnal, ismerős szomszédokkal, szorosra fűzött barátságokkal.
Szívesen mondanám, hogy az élet máshogy megy itt. De nem. Legalábbis nekem nem. Itt is suliba járnak a gyerekek (végre elkezdődött),

itt is el kell menni a boltba és ....  itt is lebetegszik az ember.
Még el se kezdődött az iskola, de Csibebuba benyalt valami vírus szerűséget. Először azt gondoltam sima megfázás. Torokfájás, köhögés, takonykór, stb. Majd Robi következett. Ekkor sem gyanakodtam. Két beteg gyermek. Szokásos. Nem meglepő ha egy intenzív tábor után vannak. Valószínű, hogy kimerült a szervezetük. Ám pár nap után Petya és Verácska is elkezdte fújni az órát. Köhögtek, prüsszögtek. Lebetegedtek.
Egy, csak egy ember volt talpon a vidéken! Én. Büszkén tartottam magam. Ez az anyák feladata. Egészségesnek maradni. ....
De nem sokáig. "Aki áll vigyázzon el ne essék..." Isten úgy gondolta alázatra tanít. Tegnap belázasodtam. Beálltam én is a sorba. Vagyis befeküdtem. Véletlen se maradjak ki a "jóból."

After one year I am not sure if we can still talk about the "Great trip." We are not on a trip anymore. We are no longer strangers. We don't feel abroad. We are at home. We have an established routine, familiar neighbors, close friendships. 
I would love to say that life is different here. But it really isn't. Not for me at least. The kids go to school here too (it finally started). You have to go buy groceries... and you do get sick here too...  
School hasn't even started but Eni already got some ugly virus. I first thought it was just a simple cold. Sore throat, coughing, congested nose, etc. Then it was Robi's turn. I still wasn't suspicious. Two sick kids, That's normal. It isn't surprising that their bodies get weakened after a week long intense camp. But a few days later Petya and Veronika started showing symptoms. They were coughing, sneezing. They all got sick. 
Only one person remained standing! Me! I was holding up proudly. That is the task of mothers. To remain healthy... 
But not for long. "If you think you are standing firm, be careful that you don't fall!" God is teaching me some humility. I became just like on of them. I even had a fever. Not to miss out on all the "fun."