Egy esti beszélgetés - Bedside Conversation

Egyenesben vagyunk. Túl a nehezén. Túl az érzelmeken, a fájdalmakon. Ebbe a hitbe ringattam magam.

Nem voltam felkészülve a vulkánként kitörő érzelmekre és az azt követő könnyzáporra. Tehetetlenül ültem ismét az ágy szélén. ... Csiperkém ágya szélén. 

"Anya te nem tudod mennyi feszültség van a mosolyom mögött!" ... Valóban nem.

"Senki sem szeret. Senkinek nem vagyok fontos!" ... Hiába győzködném, a fájdalma túl erős. Mégis megpróbálom:

"De hát szeretnek, értékelnek az emberek. Látják a kreativitásodat. A szép munkáidat."

"A MUNKÁIMAT szeretik. Azt amit csinálok. De nem ENGEM!"

Tizenegy éves. Tizenegy.  Mégis képes megfogalmazni az emberek egyik legnagyobb félelmét, fájdalmát: "Szeretnek-e engem? Engem! Nem a tetteim, a sikereim. Elfogadnak-e "szőröstül-bőröstül"? Engem! Úgy ahogy vagyok! A másságommal, a hibáimmal együtt.   Szerethető-e az aki vagyok? A lelkem?" 

Erre a biztonságra, bizonyosságra vágyunk mindannyian. 

Ez az amivel megajándékozhatjuk egymást, mert ezt az ajándékot mi is megkaptuk:

"Isten azonban abban mutatta meg rajtunk a szeretetét, 
hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk."
 (Rom 5:8)

"Lássátok meg, milyen nagy szeretetet tanúsított irántunk az Atya: 
Isten gyermekeinek neveznek minket, és azok is vagyunk."
 (1 János 3:1)

We're all set. Over the hardships. Over all the intense feelings and pain. That was what I was telling myself. I was totally unprepared for the volcanic eruption of emotions and the tears that followed. I was sitting by her bedside powerless... By Eni's side.

"Mom, you don't know how much tension there is behind me smiling." ... I really did not.

"Nobody loves me. I'm not important to anyone!" ... I would reason to no avail. Yet I still try.

"But people do love you and appreciate you. They see your creativity and all your artwork." 

"They love my ARTWORK. What I do. But not ME!"

And she is only eleven years old. Eleven. Yet she was able to express one of our greatest fears and insecurities. "Do people love me?" Me! Not my actions, my successes. Do they accept me as just as I am. With all my differences and shortcomings. Is the person I am lovable? My soul?   

This is the security and the reassurance we all desire. This is the gift we can give each other since we have received it from God. 

"But God demonstrates his own love for us in this: 
While we were still sinners, Christ died for us." 
(Romans 5:8)

"How great is the love the Father has lavished on us, 
that we should be called children of God! And that is what we are! " 
(1 John 3:1)