Kedves Olvasóim!
Nagyon szépen köszönöm a kitartó támogatást, bátorítást, visszajelzéseket.
Arra gondoltam tesztelésre bocsátanék egy-két, régebben megírt mesémet. Hálás lennék, ha pár anyuka, vagy nem anyuka, miután elolvasta, fel is olvasná gyermekeinek vagy a környezetében élő gyermekeknek.
Kíváncsi lennék, hogy mese-e ez a gyermekek számára? Leköti-e őket ilyen és ehhez hasonló történetek?
Előre is köszönöm a segítséget! Jó olvasást!
Rampiti Foga
Kellemes szombat délután volt. Rampiti a szobájában olvasta a képregényeit, amikor hirtelen kikerekedett a szeme a meglepetéstől. Olyannyira kiguvadtak, kimeredtek, hogy attól lehetett tartani, ki fognak esni. Az pedig nem lett volna jó, mert akkor mivel olvasná a képregényeket, sőt mivel látná a kellemes szombat délutánt? Ám most nem volt ideje a kidülledő szemeivel törődni, mással volt elfoglalva. A szájával. Azon belül is a fogával. Az elülső nagy tejfogával. Azzal a foggal, ami ott himbálózott, leffegett, lötyögött, amikor a nyelvével megpöccintette.
- Slafi!- kiáltott a kishugáért - Salfi, gyere, gyorsan mutatni akarok valamit!
- Mi történt? – robbant be Slafi, legjobb barátjával Locsifecsivel.
Hogy miért hívták Locsifecsinek? Gondolom a nevéből már magad is kitalálod, kedves olvasóm. Nem!? Na, jó, megsúgom, de hajolj, közelebb nehogy meghallja valaki. Ez hétpecsétes titok. Azért Locsifecsi, mert szeret bele kotyogni, bele kotnyeleskedi, bele locsogni-fecsegni mindenbe. Mindent tud és mindenről van véleménye. Majd meglátod, csak figyelj!
- Ide nézz! – Rampiti ismét megpiszkálta a nyelvével a fogát.
- Mit nézzek? – értetlenkedett Slafi.
- Mozog!
- Mi mozog? A nyelved?
- A fogam!
- Nem látok semmit csak a nagy nyáladzó nyelvedet.
- Akkor nézz jobban!
- Tényleg mozog! – hajolt közelebb Slafi. – Ott fityeg elől!
- Hadd nézzem meg én is! – kíváncsiskodott Locsifecsi. – Aszta, mozog! Ez azt jelenti, hogy elkezdődött!
- Mi kezdődött el? – kérdezte Slafi.
- Többé már nem vagy kisgyerek Rampiti.
- Hanem micsoda?
- Nagygyerek! Elindultál a felnőtté válás útján! Vagy valami ilyesmi. Ha kiesik egy kisgyerek foga, a felnőttek mindig azt mondják nekik: ”Nézzenek oda, milyen nagy gyerek lettél! Kész felnőtt!”
- Biztos vagy benne?- kérdezte gyanakodva Slafi.
- Nem mindegy! Most mát nagy gyerek leszek! – büszkélkedett Rampiti, mert nagyon tetszett neki ez a felnőtesdi.
- Akkor húzzuk ki! – javasolta Locsifecsi.
- Mit?
- A fogad!
- Azt már nem! – hőkölt hátra Rampiti.
- Miért nem? Apukám azt mondta az így szokás. Rákötünk egy madzagot, majd a madzag másik végét az ajtóhoz rögzítjük. Egy jól irányzott ajtócsapás és kint is van a fog.
- Majd ha a te fogad mozog, oda kötöd, ahova akarod. Az enyém így marad.
- Ki is üthetjük! –ajánlkozott Salfi.
- Nem és nem és nem! Megvárjuk, míg magától kiesik.
- Hát, ha te így akarod, de akkor nem biztos, hogy eljön a fogtündér.– okoskodott tovább Locsifecsi.
- Mitündér? – ámult Slafi.
- Kicsoda? – csodálkozott Rampiti.
- Jaj! Rakd össze a tündért a foggal és megtudod!
- Tündérfog.
- Nem így, fordítva!
- Gofrédnüt? Ennek semmi értelme!
- Gofrédnüt, gofrédnüt! – kacarászot Slafi.
- Mondjunk olyan szavakat, ami visszafelé is értelmesek. - javasolta Rampiti.
- Apa.
- Báb.
- Szék.
- Kész.
- Figyu: Kész a szék!- csillant fel Rampiti szeme.
- Én is tudok egyet: Géza kék az ég. Bár ezt hallottam valahol. - vallotta be Slafi.
- Goromba rab morog. – szólt Locsfecsi, nehogy Ő is lemaradjon.
- Apáca, lenyel a cápa!
- Hogy kerül az apáca a cápához?
- Elment nyaralni. Arany a nyara.
- Arany a nyara! – gurgulázott a nevetéstől Slafi és ekkor már mindhárman a földön kacarásztak, vagyis katszáracak.
Rampiti szakította meg a felszabadult hangulatot:
- Állj!
Leálltak.
- Ne mozduljon senki!
Nem mozdultak.
- Baj van! Egy szót se!
Nem szóltak.
- Moszoghaszunk? – sziszegte Slafi a fogai között.
- Beszélhetünk? – kérdezte Locsifecsi, akinek már ez a rövid csend is elég nagy kihívást okozott.
- Mi a baj? – kérdezték egyszerre.
- Lenyeltem!
- Mit?
- A fogam.
- Legalább nem kell kihúzni vagy kiverni. – próbálta Salfi meglátni a dolgok jó oldalát.
- De le-nyel-tem!
- És akkor mi van?
- Nem jön a fogtündér. –mondta ki Locsifecsi Rampiti félelmét. – Nincs fog, nincs fogtündér se, és nincs felnőtté válás.
Újabb csend következett. Súlyos, néma csend, olyan néma, hogy már némább nem is lehetne.
- Köpd ki! – javasolta Slafi.
- Le-nyel-tem!
- Üssünk hátba?
- Le-nyel-tem!
- Akkor rázzuk ki belőled!
- Vagy állj fejen! – szólt közbe Locsifecsi.
- Le-nyel-tem!
- Várjuk, meg míg kikakilod! – jött az újabb ötlet Slafitól.
- Mi?!
- Kakild ki! Előbb utóbb ki kell jönnie? Ha nem fölül, akkor alul.
- Locsi, a fogtündér azt megvárja?
- Nem hinném.
- Vége. Nem jön el a fogtündér.
- Miért mit csinál egyáltalán ez a fogtündér? – csattant fel Slafi.
- Nem tudom. – szólt Rampiti és azzal mindketten Locsifecsire néztek, az egyetlen fogtündér specialistára.
Ő pedig boldogan neki is állt beszélni, magyarázni, előadni, ki is a fogtündér és mit is csinál tulajdonképpen. Én most itt, ha megengeded, csak a rövidített verziót mondom el. Mert Locsifecsi, nevét nem meghazudtolva, bő lére eresztette mondandóját. Mesélt a fogtündérek fajtájáról, méretéről, színéről, étkezési szokásairól és minden más hasznos információról, amit én most egy mondatban el is mondok neked:
- A fogtündér dolga, hogy begyűjtse a párnák alá helyezett, kipotyogott fogakat, amikért cserébe ott hagy egy pénzérmét. – magyarázott Locsifecsi - Az unokatesóm mesélte, hogy nála már járt egyszer a fogtündér. Igaz elkésett egy kicsit.
- Elkésett?- csodálkozott a másik kettő.
- Igen. Reggel kereste az ágyában a fogtündér ajándékát, de nem találta, csak amikor apukája bejött.
- Miért mi történt akkor?
- Látta ahogy apukája beteszi a pénzt az ágyába.
- Az unokatesód apukája a fogtündér! – csodálkozott Slafi.
- Először ő is azt hitte. Meg is kérdezte tőle: „Miért te adod az ajándékot, te vagy a fogtündér?”
- Mit válaszolt?
- Hogy nem, nem ő fogtündér csak segít neki, mert a fogtündér eltévesztette a házszámot.
- Vagyis az ágyszámot!- mosolygott Rampiti.
- Hát valahogy úgy. Szóval reggel az unokatesóm apukája találta meg a pénzt a párnája alatt.
- Honnan tudta, hogy az nem az övé?- csodálkozott Slafi.
- Mert nem az Ő foga esett ki, hanem az UNOKATESÓMÉ!
- Ja, tényleg! Ez logikus. Akkor most Rampiti, te nem kapsz pénzt és nem fogsz felnőni? Pedig kiesett a fogad!
- Ez volt az első kiesett fogam. - búslakodott Rampiti.
- Van egy ötletem! Írjál egy tanúsítványt a fogtündérnek! – javasolta Locsifecsi.
- Mit?
- Tanúsítványt. Apukám mondta, hogy ilyeneket kell írni, ha valamit tanúsítani akarsz.
- És mi tanúsítani akarunk?
- Igen.
- Mi egyáltalán az a tanúsítvány?
Locsifecsi boldogan neki állt beszélni, magyarázni, előadni, mi is az a tanúsítvány és meglepő módon, nevét meghazudtolva, elég szűkre vette mondandóját. Azt hiszem ez annak volt köszönhető, hogy fogalma sem volt a tanúsítványok fajtájáról, méretéről, színéről, étkezési szokásairól. Csupán a hasznos információkról tudott mesélni, amit Slafi és Rampiti csöppet sem bánt:
- A tanúsítvány egy levél, amiben elmondod a tényállást.
- Mi az a tényállás?
- Azt nem tudom, de el kell mondani.
- Jó, akkor elmondom a tényállást, majd azt, hogy lenyeltem a fogam.
- Azt hiszem így jó lesz.
- Kezdem kapizsgálni.
- Majd, két tanú aláírásával tanúsítja, hogy a tényállás…
- … és a fogam lenyelése…
- … igaz.
- Ez jó ötlet!
- Én tanúsítom! – szólt Slafi. – Még aláírni is tudok!
- Én is! – ígérte Locsifecsi.
- Akkor megírom:
Kedves Fogtunder!
Neharagud. A tényállás iga és azis hogy kiesettafogm. De nem tudompárnam alá tenni mert enyeltem. A fogam nema tényálást. Locsifecsi és Slafi istanusíthatja mer otvotak. Bárők kiakarták köpetnirázni de nemment mertlenyeltem. A fogam nema tényállást. Remelémeznemokozgodott és azért hozolnekem is pénzt ésfelnőhetek. Igazhived: Rampiti.
U.I.: Mégnemtalálkoztunk, mert ezazelsofogam.
Egyesszamutnu:Locsifecsi, ketesszamutnu:Slafi.
- Kész is van.
- Nem kéne benne lennie több szünetnek? – sandított oldalról Locsifecsi.
- Nem hiszem.
- Te tudod! Most pedig tedd a párnád alá.
- És mikor jön a tündér?
- Azt senki sem tudja, csak hogy este valamikor. De reggelre ott lesz a pénzérme.
- Remélem, elfogadja a levelemet.
- Biztosan, hisz én tanúsítottam! – büszkélkedett Slafi – Én vagyok a kettesszámú tanú.
Rampiti alig várta már a lefekvést. Le-feljárkált, mintha attól jobban telne az idő. A szokásosnál gyorsabban megvacsorázott, a szokásosabbnál gyorsabban megfürdött és még annál is gyorsabban megmosta a fogát. Persze ez nem meglepő, hisz eggyel kevesebb foga volt, amit meg kellett mosnia. Azt se vette észre, amikor Locsifecsi hazament és sok sikert kívánt az éjszakához, és azt se hallotta meg, amikor Slafi jó éjt-puszit küldött neki a szoba túlsó végéről. Nem számított más, csak az este, a fogtündér és a levél. Ja, erről jut eszembe: Rampiti kivételesen nem feküdt a párnájára. Hogy is ne! Hogy szegény fogtündér ott húzza-vonja a levelét?! Ami beszorult a feje alá?! Még a végén elszakad a levél, vagy ne adj isten, ki se tudja venni! Nem kockáztathatja meg, hogy a fogtündér üres kézzel távozzon miatta. A végén még nem lesz belőle nagyfiú! Biztos, ami biztos, ma párna nélkül alszik.
Tikk-takk. Kip-kop. Nyisz-nyasz. Csisz-csosz. Peregtek a percek és az órák. Az éjszaka elmúlt, és eljött a reggel:
- Jó reggelt Rampiti!- kiáltott teli torokból Slafi. – mi van a párnád alatt?
- Jó reggelt! – nyújtózkodott - Még nem tudom.
- Nézd meg, nézd meg!
Rampiti félve emelte fel a párnáját, ami mintha kicsit máshol lett volna, mint este.
- Eltűnt!
- A levél?
- Igen!
- És, és, és!
És a párna alatt, igen, a kedves puha párna alatt ott volt a fogtündér ajándéka: egy csillogó százas.
- Köszönöm. – suttogta megkönnyebbülve Rampiti. – Nagyfiú lettem!
- Elfogadta! Felnőhetsz!– ficánkolt az ágyában Slafi- Elfogadta a levelet!
- El.
- Nem csoda, én voltam a kettesszámú tanú.
