Lázas vagyok? - Do I have a fever?

Drága Csiperkémet nem érdekelte az első hó, a hatalmas hópelyhek. Felőle hullhatott, eshetett akár szakadhatott is. Ő lázas akart lenni. Otthon akart maradni.
Péntek óta náthás volt és fájlalta a torkát. Így a hétvégén kúrálgattuk és a "Veterán" napi szünetet is pihenéssel töltöttük. Sikeresen fel is épült. Nagy bánatára.
"Nem érzem jól magam. Mérjük meg a lázam." "Biztos megyek ma suliba?" "Itthon maradhatok?" "Még mindig fáj a torkom." Ilyen és ehhez hasonló mondatokkal bombázott. Elkezdtem gyanakodni.
- Miért akarsz ennyire beteg lenni? - kérdeztem kíváncsian.
- Mert még nem vagyok jól! - jött a kitérő válasz, de éreztem ennél többről van szó.
- Suliba kell menned. Mi a baj? Miért nem akarsz iskolába menni?
- Mert nincsenek barátaim. Senki se foglalkozik velem. Mindenkinek megvan a barátja, én meg csak becsatlakozhatok valahova. - és már záporoztak is a könnyei. - Te nem érted milyen érzés ez!
- Ó, dehogy nem. Nagyon is értem, Kicsikém. Van, hogy én is érzek ilyeneket.
- Bármit csináltok, én akkor sem megyek! - makacskodott.
Megöleltem. Hagytam hadd tomboljon. Hagytam hadd mérje meg újra a lázát.
Majd elkísértem a suliba és kértük Istent, hogy adjon új barátokat.

(Legalább nem egyszerre borulnak ki a gyermekeim. Adnak egy kis lélegzetvételnyi időt, hogy össze szedjem magam.)

My Dear Csiperke was not interested in the first snow, the huge snowflakes. It could flutter, fall or it may even be a snowstorm she could not care less. She wanted to have a fever. She wanted to stay home.
Since Friday she was cold and was complaining about a sore throat. So this weekend we were curing her of it and spent even Veterans' Day relaxing. It was all successful, she got well. For her great sorrow.
"I do not feel good. Measure my temperature." "Are you sure that I am going to school today?" "Can I stay home? " "My throat still hurts." She bombed me with these and similar statements. I began to suspect...
- Why do you want to be that sick? - I asked curiously.
- Because I'm still not feeling good! - Was the evasive answer, but I felt that there must be something more than that.
- You have to go to school. What's the problem? Why don't you want to go to school?
- Because I have no friends. Nobody cares about me . Everybody's got friends, I can only plug in to them from time to time. - and her tears have started. - You do not understand what it's like!
- Oh, no, no. I understand very well, my little one. Yes, sometimes I feel like that too.
- Whatever you do, I would not go! - she said willfully.
I hugged her. I let her rage. I let her measure her temperature again.
Than I went with her to the school and we asked God to give her new friends.

(At least it is not all at once that my kids get upset. They give me a little breathing room to collect myself.)