Sári

Ez az élet rendje. Mégse vigasztal. Megszületünk, élünk és meghalunk. Mindenki meghall egyszer. Előbb, vagy utóbb. Még is nehéz elfogadni. Nehéz elengedi, és nehéz elbúcsúzni.
Nem is akartam elbúcsúzni! De Ő elbúcsúzott! "Nem látjuk már többé egymást!"- mondta könnyes szemekkel. "Dehogynem!" Átöleltem és hittem így is lesz.
Neki lett igaza.
Most itt ülök és búcsúznék. De nem megy. Eszembe jut szőke haja, őszinte tekintete. A tea, amellyel mindig fogadott, a szendvicsek. Nem volt neki sok, amit adhatott, de azt mind oda adta. Újra fülembe cseng hangja, ahogy a halálos korral viccelődik: "dunsztos üvegnek" hívta a méreggel teli üvegcséket, amelyek tartalma arra hivatottak, hogy megöljék a rákos sejteket. Újra hallom történeteit, meséit az életéről.
Búcsúznék. De nem megy. Velem marad, a hangja, a tekintete az emléke. Még mindig él. Bennem.
És tudom, még látjuk egymást! Vár ránk! Anna nénivel! Végre Ők is együtt vannak. Mi pedig csatlakozhatunk majd hozzájuk.

"Tudjátok jól, én fent leszek az égben,

onnan nézek rátok, sajnos eddig éltem.

Csak a remény él, az emlékem megmarad.

az idő szekere mellettem is elhalad!"