Egy kis kitérő és a sakk játszma

A hétvégén házas kirándulásra utaztunk Providence-be. Mit csináljunk sarjainkkal?- merült fel jogosan a kérdés. Hisz a házas kirándulás házasoknak szól.
Mivel Providence déli irányba van New Jersey felé, arra gondoltunk, (Vagyis én gondoltam arra, Petya nem gondolt semmit. Meg se szólalt. Csak hümmögött. Pedig szólhatott volna, figyelmeztethetett volna. De nem. Egyszerűen egyet értett és támogatott.) hogy megragadjuk az alkalmat és ismét meglátogatjuk, kedves barátainkat, Janit, Ildit és a gyerekeket. Amíg mi építjük a házasságunkat, addig a skacok lóghatnak a barátaikkal.
Nagyszerű ötletnek tűnt és még Ildinek is tetszett. Igaz, nem tudta, hogy merre van Providence, (ami főleg annak köszönhető, hogy én Portland-et említettem neki véletlen), de meggyőztem, hogy úton feléjük és csupán egy kis extra órácskába kerül az egész. Később döbbentem rá, hogy ez az extra utacska, plusz három órácska. Míg Providence egy és fél órára, addig New Jersey négy és fél, öt órára van tőlünk. Nem baj! Mit nekünk plusz három órácska? Ha képesek voltunk megtenni tizenhat órás utat, ez meg se kottyan. Főleg, ha arra gondolok, hogy a barátainkat láthatjuk.
Ezt a pozitivitást egész addig meg is őriztem, amíg a Tapen Zee hídhoz nem értünk. Ekkorra már feszengtem az ülésemben és Eninek harmadszor válaszoltam arra a kérdésére, hogy „mikor érkezünk már oda?”
Azzal a reménnyel hívtam fel Ildit, hogy már látjuk az alagút végét, még ha az egy híd is, és az extra hármacska óránkból, ami addigra, már négyecske lett, már csak felecske órácska van vissza. Mondtam én… Gondoltam én… Megint csak rosszul.
Petya a hídról lehajtva, eltévesztette a kijáratot. Ez az ártatlannak tűnő, aprócska tévedés, visszavitt minket a hídra. Ehhez tudni kell, hogy ez a híd több kilométer hosszú, és még sose volt olyan helyzet, amikor ne kerültünk volna dugóba itt. Ez a kis hibácska, még plusz egy órácskával megtoldotta az addig is már rövidecskére nem sikerült utacskánkat. (Petya szerint ez csak negyven perc volt. Nekem és Csibének örökkévalóságnak tűnt.)
Természetesen próbáltam a dolgok jó oldalát nézni: gyakorolhattam a megbocsátást, sűrűn hajtogatva, hogy ez mindenkivel megesik (De mért pont velünk! Miért most!), háromszor csodálhattam meg a Hudson folyót, és a GPS-nek köszönhetően két hidat is kipróbálhattunk, miközben New York eddig ismeretlen utcáiban, (enyhe túlzással) gyönyörködhettünk.
Öt óra negyven perccel az indulás után, boldogan parkoltunk le a már jól ismert, melegséget és szeretetet adó sárga ház előtt. „Kicsi” utunk véget ért. Aznapra…

Tappan Zee híd

Vacsora után szóba került, hogy David elkezdett sakkozni. Az én fiam pedig kedvesen felajánlotta, hogy játszik vele egy menetet. Mindenki kíváncsian várta a mérkőzést.
Jani, fel alá járt, sziszegett és nyüszögött. „Nem bírok ellen állni, meg kell néznem.”- vallotta be egyszer-„Olyan, mint a baleset, muszáj oda pillantanom."  Pedig elemi erővel próbálta visszatartani magát, hogy ne szóljon bele.
Nem úgy kicsi lányom. Ő nem bírt csendben maradni. Nem is akart. Folyamatosan osztogatta a jó tanácsokat a Bátyjának. Természetesen kéretlenül.
- Te is szeretsz sakkozni?- kérdezte Jani tőle
- Nem.
- De bele szólni igen! – jött az epés megjegyzés Robitól.
Mindannyian dőltünk a nevetéstől.