Reptéren

Elindultunk. Kint ülünk a reptéren és várom, hogy végre érezzek valamit. Semmi. És még mindig semmi. Máskor is ültem már itt. Máskor is vártam már itt. Ez most más. Mégse érzem annak.

Az utolsó hetek, napok, órák és percek is a búcsúzkodásról szóltak.  Megszámlálhatatlan ölelés szorított melegen, tenger sok szó simogatott kedvesen, és megmérhetetlen könny hullott. De nem az enyém. Mi baj velem? Reggel elbúcsúztam a szobáktól, a falaktól a puha ágyamtól, és amikor beültem Helen mellé az autóba, sikeresen elfojtottam egy kikívánkozó, fájdalmas könnycseppet. Éreztem, társai mögötte tolonganak. Azt hiszem Takács Péter Tanár Úr (Aki nem szereti, ha Tanár Úrnak szólítják. Bocsánat, nekem Ő mégis Tanár Úr marad.) azt mondaná, ez a gyász kontrollált szakasza. Jól csinálom. Tökéletes a kontroll. 

Nem biztos, hogy szeretnék a következő stádiumba lépni: felszakadó érzések. Rosszul hangzik. Pedig kikerülhetetlen. 

Virág