Hogy is vagyunk most...

Még mindig nincs kocsink. Petya pénteken öt órán át nézett kocsikat, de még nem találtuk meg azt, ami nekünk megfelelne. Hihetetlen érzés autó nélkül ennyire kiszolgáltatottnak lenni. Már több, mint egy éve nincs autónk, de még sosem éreztem igazán a hiányát vagy a szükségét, hogy legyen. Sőt, élveztem az előnyeit: lassabb élet, új helyek felfedezése. Itt ez egy kicsit más. Az élet itt is lassabb autó nélkül, de ez már nem megnyugtató, hanem frusztráló. Ám rengetegen segítenek, jönnek értünk, és visznek bennünket bárhová.
Csütörtökön például sikerült egy piknikre is eljutnunk egy gyönyörű parkba, Worcesterbe (úgy ejtik, hogy vuszter). Találkozhattunk régi és új barátokkal.

Megtaláltok minket? 

Megtanultunk egy új játékot is, aminek a neve corn-hole. Négy babzsákot kell bedobni egy deszkán lévő lyukba. Ha sikerül három pont, ha csak a deszkára megy, akkor egy pont. Ha mellé, akkor így jártál.

Szóval, hogy is vagyunk?
Petya: "Még nem tudom, hogy érzem magam. Sok újdonság van, megyek csinálom, amit kell."
Virág: "Türelmetlen vagyok. Jó lenne már beköltözni, és valóban elkezdeni az itteni életet. A hotelból nehéz valóságosnak megélni, hogy ideköltöztünk."
Robi: "Ez a börtönöm. Ide száműztek. Ha pénzt kérek szülinapomra, összejön egy jegy Budapestre, visszaút nem kell."
Eni: "Anya, megegyeztünk Camrivel, hogy ő lesz az itteni legjobb barátom." (Másnap át is jött hozzánk egyet úszni Enivel)

Kérlek, imádkozzatok értünk, hogy legyen autónk minél hamarabb, találjunk bútorokat olcsón, és mihamarabb beköltözhessünk a házunkba.

Puszi, Virág