Kedves Barátaim!

Kalandra fel!

Vagyis itt az én kalandomra fel, és ha van kedved, velem tarthatsz az éteren át.

Páran már tudjátok, hogy kicsi családommal Bostonba költözünk két évre. Váratlanul ért minket a lehetőség, amit örömmel és félelemmel fogadtunk el.

Most pedig készülődünk. Szanálunk, takarítunk, pakolunk, majd ismét szanálunk és takarítunk. Sőt nagytakarítunk! Úgy nőttem fel, hogy minimum kétszer illik nagytakarítást végezni a lakásban. Félretolva az illemet és szemet hunyva a tradíciók felett legalább három éve nem volt nálunk nagytakarítás. Most bepótolhattam. (Itt szeretném megköszönni anyukámnak a rengeteg segítséget. Nélküle nem jött volna létre a csoda.)

Elképesztő mennyiségű kütyü, cucc, kacat, meg holmi, lom és ócskaság került elő a lakás zugaiból. Hol voltak eddig ezek? Minek voltak? Talán később még jók lesznek valamire. Vagy évek múlva mutogathatom majd az unokáimnak:”Nézd Kicsikém, a nagyanyád ilyen dolgokkal dolgozott és ezekkel a játékokkal a szüleid is játszottak!” Megtartsam, vagy ne tartsam? Ki mondja meg nekem? Petya rám bízta a döntést és én döntöttem: könyörtelenül szanálok. Ha valami nem kellett az elmúlt 2-3 évben, akkor most se kell. Míg én a kemény vonalat képviseltem, gyermekeim az „ezt is tartsuk meg” irányzatot. Résen kellett lennem nehogy visszahalásszanak, vagy visszacsempésszenek valami „roppant fontos” dolgot.

Erről eszembe jut egy történet Robiról, amit a könyvemben is leírtam:

 Csodálom a gyerekekben, hogy mindennek tudnak örülni. Nincs szükségük drága ajándékokra, különleges dolgokra. A világ arra vár, hogy ők felfedezzék; még minden új és érdekes számukra.

Robi négy évesen elkezdett kincseket gyűjteni. Mindent összeszedett, amit csak érdekesnek talált és mindannyiszor lelkendezve mutatta nekem micsoda kincsre lelt, nem mulasztva el egyetlen alkalmat sem. Jó anyaként pedig hagytam, hogy az összes söröskupakot és cukorpapírt felszedje, hisz ezeknél értékesebb nincs is a világon (az eldobott és lerágott barackmagnál már muszáj volt lehervasztanom kincskeresői szenvedélyét, hogy az csak szemét, és jobb, ha kidobja a kukába). Kezdetben egy kis dobozban tárolta őket, majd mikor az megtelt, egy nagyobb következett. A végén úgy gondoltam meglepem egy nagy és stílusosan kincsesláda alakú műanyag tároló dobozzal (a méretét illetően nagyot tévedtem; pár hét elteltével ez is megtelt).

Volt benne:

·         tizenegy darab mini zászló - amit a szendvicsek díszítésére használnak;

·         egy elhasznált villamosjegy;

·         rengeteg Kinder tojás papír;

·         egy gyerek szájfény;

·         egy valódi Labello – anyától elcsórt, de már kifogyott;

·         egy saját készítésű karkötő;

·         egy utcán talált karkötő – ettől még értékesebb;

·         jó pár Kinder tojás kütyü;

·         egy műanyag bábú feje;

·         egy ismeretlen eredetű akármi;

·         egy mini játék fogas;

·         egy pingvin;

·         Picúr, a négyszínű süni;

·         egy katica;

·         négy pici műanyag autó;

·         három darab csigaház;

·         két játék drágakő;

·         két darab söröskupak;

·         egy mini korona és

·         egy műanyag palást – király nélkül;

·         egy mini fém királynő;

·         egy sárga kis csillag;

·         egy ezüst nagy csillag;

·         anya elkobzott gyűrűje;

·         két sárga golyócska – ezek a legértékesebb darabok;

·         egy csörgő;

·         egy csillag alakú útvesztő játék;

·         egy eltört valami;

·         három darab egy forintos;

·         egy két forintos;

·         egy egycentes;

·         különféle rajzok – az egyik Dóritól a jövőbeli feleségétől (de csak ha hisz Istenben);

·         egy műanyag ház;

·         és egy Magdi nénitől kapott piros Porsche;

Egyik alkalommal, mikor épp ki akartam dobatni vele pár dolgot a gyűjteményéből, azzal érveltem, hogy ezek csak kacatok. Robi arca szinte elfehéredett a döbbenettől. „Tudod anya, hallottam egy mondást” – szólt szemrehányóan – „ami az egyiknek csak kacat, az a másiknak kincs.” Nem tudom, hogy hol hallotta ezt a gondolatot, hogy egyáltalán létezik-e ilyen mondás, de az biztos, amit én csak kacatnak láttam, az Robi számára igazi kincs volt.

Most számomra a kincs Ti vagytok, kedves Barátaim. Nem sok mindent vihetünk magunkkal az útra, de az emlékeket, a közös élményeket, a kedves szavakat, amiket tőletek kaptunk, magammal viszem.

Virág