Magam alatt vágtam a fát

Alakulunk. Gondoltam én. Igaz, nem telt el olyan nap (Itt nem túlzok.), hogy első szülött sarjam, így vagy úgy szóvá ne tegye nemtetszését a költözéssel kapcsolatban: "Anya, nagy dolgokban, mindig rosszul döntötök." "Minden rossz Apa hibája, mert Ő döntött, úgy, hogy ide költözünk." "Nem lenne probléma, ha otthon maradtunk volna." stb.
De alakultunk. Lassan, lépésről lépésre. A kezdeti: "Istenem ments meg ebből a pokolból." ima átalakult: "Ha már itt ragadtunk ebben a pokolban, legalább, segíts, hogy élvezzük is." imára. Nem sok, de ezért is hálásak voltunk.
Titokban abban reménykedtünk, hogy a Hálaadás, segíteni fog nekik. Az együtt töltött idő, régi, kedves magyar barátokkal, talán elfeledteti velük életük eddigi legnagyobb fájdalmát.
Így is lett. Az elmúlt négy esti imában, se "pokol", se "rossz döntés", se "ments meg Istenem" sem szerepelt. Csak hála és köszönet.
Lélegzetvisszafojtva, suttogva konstatáltuk. Nem kockáztattunk hangos ujjongással. Nehogy ellibbenjen ez a pillanat. Mint egy csodás pillangót, amely megajándékoz szépségével, óvtuk és vigyáztunk rá. Ismertük törékenységét és csodálni szerettük volna. Sokáig.



A haza út, hamar eljött. Hamarabb, mint ahogy akartuk.
És ismét nem gondolkoztam. Eszembe se jutott, hogy mi fog történni. Ó, ha sejtettem volna! De nem! Ártatlanul felvettem a "Jó Anya" szerepet és megkértem Robit, kihasználva a hosszú utat, tanuljon egy kis magyar irodalmat. Ó, Te Drága hetedikes anyag! Ó, de jól tudsz időzíteni! Végig se gondoltam, miről szól a Szózat. Eszembe se jutottak a sorai:

Hazádnak rendületlenül

Légy híve, ó magyar;

Bölcsőd az s majdan sírod is,

Mely ápol s eltakar.

A nagy világon e kívül

Nincsen számodra hely;

Áldjon vagy verjen sors keze:

csak amikor Robi megszólalt:

- Anya, a Szózat is azt mondja: Itt élned, halnod kell.