Arany virgács

Ezt a történetet évekkel ezelőtt írtam, és valószínű része lesz második könyvem egyik fejezetének.

Szeretettel küldöm mindenkinek. 

Különösen Andreának és Amadénak. :)

Elszúrtam. Ha valamit el lehet szúrni, hát akkor ezt most megtettem. Ki gondolta volna? Pedig Petya figyelmeztetett. Ő előre szólt, hogy nem lesz ez így jó, de én nem hittem neki.  Én jobban tudom, én jobban értek hozzá, legalább is akkor még azt hittem.

          Ez a tél is úgy kezdődött, mint a többi: hidegen és hótlanul, de tele várakozással. A télapóra vártunk. Eni már hetekkel előre elkészítette a listáját és minden nap megkérdezte, hogy mennyit kell még aludnunk, a nagy napig. Minden beszélgetésben és minden témában így vagy úgy előjött a télapó és természetesen az ajándék. Egyik alkalommal is, mikor hazafelé sétáltunk az oviból és Eninek egy újabb ajándék jutott eszébe, elszóltam magam. Egy hatalmas Hello Kittyt kért a hatalmas elefántja helyett. „Az túl drága!” Fakadt ki belőlem, teljes spontaneitással, észre se véve elszólásomat. „De anya!” – Eni megállt és nagy szemekkel meredt rám. Hopsz! Most lebuktam, kiderült a nagy titok. Nincs vissza út. Vártam a végső csapást. Ezt, hogy fogom kimagyarázni?! „Anya, a télapónak nem kell pénz!” – oktatott ki, kicsiny lányom. „Tényleg!” – helyeseltem megkönnyebbülve és azt gondolva, hogy ezt megúsztam, s az idei tél még megőrizte csodálatos misztikusságát. (Ekkor még nem sejtettem, hogy életem legnagyobb baklövése, még hátra van.)

          Eljött a várva várt este. Robi és Eni alaposan megtisztogatták a csizmájukat és lelkesen kirakták az ablakba. Még a redőnyt se szabadott lehúznunk, nehogy gondot jelentsen az a Télapónak, amikor szeretne bejönni, megtölteni a csizmácskákat.

Azt hiszem ez Robi ötlete volt. Ő mindenre oda figyel.  Például, mikor a foga esett ki, a fogtündér dolgát akarta megkönnyíteni azzal, hogy nem feküdt a párnájára. Hogy is nézne ki, ha szegény Fogtündér párnarángatás közben lebukna! A végén még nem sikerülne az akció!

Szóval a redőny fönt, a csizmák az ablakban. Minden készen állt a Télapó fogadására. Természetesen az ágyba bújás is gyorsabban és simábban ment, mint máskor és az elalvással sem volt gond. Petyával megbeszéltük, hogy az esti találkozóm után beugrok a boltba csokikat venni, mert hát, hogy hogysem, de az ajándékvásárlás valahogy elmaradt. Az esti találkozó annyira jól sikerült, hogy majdnem elfeledkeztem a csokikról, s csak a barátnőm szatyrában észrevett arany virgács döbbentett rá, hogy nekem még dolgom van.

Beugrottam a boltba és azon tűnődtem, hogy melyik csomagocska is felelne meg legjobban az én csemetéimnek. Kiválasztottam két közepes nagyságút (ügyelve arra, hogy egyforma legyen), ami épp a pénztárcánk és a gyermekek csizmájához volt méretezve. Volt benne csoki mikulás, cukor, mandarin, rágó és idén először, aranyvirgács. Mikor Petyának megmutattam, kérdőn nézett rám:

– Virgács?!

– Ez nem akármilyen virgács, ez arany virgács! Nálunk az volt a szokás, hogy aki rossz, az virgácsot kap, aki pedig jó, annak aranyvirgácsot hoz a Télapó!

– Én ilyen szokásról sose halottam, a virgács az virgács. Szerintem ez nem jó ötlet.

– Á te nem értesz hozzá! – s azzal már mentem is a gyerekszoba felé, hogy a csizmákba rejtsem a „Télapó” ajándékát.

          A reggel korábban beállított, mint máskor, ami igen nagy teljesítmény, hiszen gyermekeim normális napokon is rendszeresen hat órakor kelnek. De hát nem hibáztathattam őket, december hatodika volt a Télapó Napja! Kisiettem a nappaliba, hogy láthassam a gyerekek arcát, ahogy kibontják az ajándékokat, ám nem az fogadott, amire számítottam. Míg Enikő örömtáncban körbe ugrálta az apját, addig Robi, döbbent tekintettel fogta a kezében a csomagot.

– Virgácsot kaptam! – szavai fájdalommal és kétségbeeséssel voltak tele. Az idő lelassult és a fájdalom felfokozódott.

– Ez aranyvirgács, ilyet csak a jók kapnak! – próbálkoztam vigasztalni kicsi fiam, akiben egy világ omlott össze. Szemeiben értetlenség: Ő jó volt, de akkor miért kapott virgácsot? Valami rosszat tett volna? De mikor, hol, hisz Ő annyira figyelt, hogy jó legyen?

Szorosan magamhoz öleltem, de már nem tudtam jóvátenni ostobaságomat. Könnyeimmel küszködtem, és éreztem, hogy lassan ránk telepedik a csalódás fekete köpenye. „Bocsáss meg, bocsáss meg!” Kiabálta egy hang a fejemben. Hosszasan öleltem, így míg végre megszólaltam:

– Hidd el az aranyvirgács az jó, csak a jók kapják, én is kaptam a gyerekkoromban!

– Jó, elhiszem, de azért ezt ne áruljuk el senkinek. – s ezzel le is zárta a témát.

Máig sem tudom, hogy hitte e vagy sem. Kidobni nem dobhattam a virgácsot és Eni kérlelésére, hogy adja neki is nemet mondott. Mégis egy-két napig a szeme sarkában ott bujkált a bánat, amely az én szívemet is összeszorította.