Az alázat iskolája

Bár a hétvége sok ígéretes programot tartalmazott, kihívást adott, türelmemnek, kitartásomnak, de leginkább az alázatomnak.
Ott kezdődött, hogy elmentünk a magyar iskolába, hogy Csipivel életünk első vásárán részt vegyünk.
Azt hiszem nem véletlen, hogy a művészeknek van menedzserük.
Nem viseltük jól a bámészkodó tömeget. Nem a bámészkodással volt gond. A vásárlással. Vagyis annak hiányával. Csipere teljesen kiborult és nem értette, ha megdicsérik a képét, akkor miért nem veszik meg. Ha nem veszik meg, akkor biztos nem is jó.
Eszembe jutottak azok a festők, akik a budai várban és a kijevi utcákon árulják alkotásaikat, órákat várva egy vevőre. Nem egy hálás feladat. Nem népszerű festményt venni manapság. Én sem veszek.
Lehet, hogy festeni tudunk, de eladni nem. :(

Még reményekkel telve

házi szájfény 

Vasárnap is gyakorolhattam az alázatot. Istentisztelet utánra a régiónk szervezett egy kis bowlin-gozást. Nem is akármilyent:"candlepin" bowling-ot. Ez csak itt Massachusetts-ben létezik. ("Nem is tudom miért!") A normális bábuk helyett (ami nekem normális), vékonyka oszlopocskák várták, hogy felborítsuk őket. (Hát rám várhattak!) Erre jött egy újabb csavar. Mindezt a nagy golyó helyett kicsi golyócskákkal kellett ezt sikerre vinni. Volt aki megélte ezt a sikert. Akadtak olyanok. Nem tartoztam közéjük. Bár egyszer gurítottam "strike"-ot. Máig se értem hogyan.

Egy profi csapat

tinik

Ez a candelpin

Az összehasonlítás kedvéért.