Újra írok!

Mostanában elkalandoztam a festőművészet területére. Nem jelentkeztem és nem írtam. :( Ez nem mehet így tovább! Neki álltam második kötetem írásának. Szurkoljatok! (Azért a festést is megtartom!)

Hol volt, hol nem volt egy húszas...

Amikor elkezdődött ez a nap, még nem sejtettem semmit. Minden ugyan olyan volt, mint a többi reggelen. Öltözködés, készülődés, gyerekek indítása az iskolába. Az utca se változott, az ég is kék volt és a villamoson várakozó emberek is ugyan olyan unottan ültek, mint tegnap vagy tegnapelőtt. Számukra ez csak egy nap volt a sok közül, és számomra is. Egészen ebédig.

Akkor jött az első üzenet:”Hívj fel!”

Mivel a páromtól jött és tudta, hogy épp elfoglalt vagyok, nem vettem komolyan a dolgot. Játszi könnyedséggel válaszoltam egy másik rövid üzenettel:

”Előadáson vagyok. Mi van?”

„Hívtak a suliból, Eni lenyelt egy húszast.”

Szégyenlősen vallom meg, ez se tett rám nagy hatást:

”Ami bement felül, az ki is jön alul.”

„De nem egy húszas! Hívj fel!”

Kimásztam a helyemről, kiosontam a legközelebbi ajtón és közben abban reménykedtem senki sem vesz észre.

Felhívtam Petyát és újra megvitattuk és megtárgyaltuk a témát. Meggyőzött, hogy Enit meg kell röntgeneztetni. Biztos, ami biztos. Ki tudja, hol van az a húszas és merre kolbászol kicsi lányunk beleiben? A végén még eltéved, és nem talál ki, vagy, és erre nem is gondolunk, ki se akar jönni.

Fölvettem az aggódó anya szerepem és rohantam a kórház felé. Büszkén tekingettem körbe az utcán, hogy mindenki lássa: itt szalad egy felelősségteljes anya, csapot-papot otthagy, mert bajban van gyermeke. Természetesen senki sem vett észre semmit és senki se dicsérte meg igyekezetemet. Pedig szükségem lett volna rá, mert még mindig nem éreztem az aggódás egyetlen szikráját sem. Hát anya az ilyen?

Újabb sms zökkentett ki a gondolataimból:

„Lehet, hogy le se nyelte.”

„Biztos?” Ismertem a lányom kapcsolatát az orvosokkal. „Lehet, hogy most tagadja, mert fél?”

„Én már nem tudok semmit. Gyere!”

Mentem. Mire a kórházba értem és megtaláltam a röntgen osztályt, túl voltak a vizsgálaton. Eni boldogan ugrott a nyakamba, Petya pedig mosolyogva rázta a fejét.

– Ezért kellett rohanom?- kérdeztem döbbenten az idillt látva. – Nem tudtad volna elintézni egyedül?

– Nem volt végig ilyen vidám. Láttad volna a suliban. Zokogott, kiabált és téged akart. Alig bírtam megnyugtatni.

– És, hol a húszas?

– Sehol.

Ekkor jött ki egy kedves hölgy, kicsi lányom belső csontjainak képét tartva a kezében.

– Anyuka, mikor nyelte le a kislány a pénzérmét? Ha bent lenne úgy kéne világítania, mint egy apró napocskának.

– Állítólag egy órája. – válaszoltam és olyan kicsire húztam össze magam, amennyire csak lehetet.

– Itt nincs semmi. Miből gondoltad, hogy lenyelted? – fordult sarjam felé.

– Nem tudom. Volt egy nagyobb falat és a többiek mondták, hogy lehet, hogy a húszas volt.

A többiek! Nagyúr a „többiek”!

– Drága Kicsi Édes Slugabugám! Elmagyaráznád a Te Jó Édes Anyádnak, hogy mi is történt valójában?

– Háááát, az úgy volt – kezdett bele Csipi – hogy együtt uzsonnáztunk a többiekkel. Én egy lekváros táskát vettem a pénzemből és a megmaradt húszast az asztalra tettem. Aztán eltűnt a húszas és mindenki kereste, de nem találtuk. Majd valaki megkérdezte, mi van, ha lenyeltem. És akkor észrevettük, hogy sárga a nyelvem és eszembe jutott, hogy volt egy falat, ami nehezen ment le. És nagyon megijedtem, mert valaki azt mondta, hogy meghalok, meg hogy felvágják a hasamat, és azt is mondta valaki, hogy korházba kell feküdnöm és ki kell hívni a mentőket.

– És senkinek sem jutott eszébe megkérdezni, hogy valójában mi történt? – sandítottam Petya felé.

– Te nem voltál ott. – jött a mentegetőzés – Nagyon meggyőző volt az egész jelenet. Mindenki pánikban volt, kiabált és magyarázott. Ott nyüzsgött körülöttem az egész osztály. Semmit sem lehetett érteni, csak azt, hogy Eni lenyelt egy húszast. Ő pedig zokogott és sírt, miközben azt hajtogatta, „nem akarok meghalni!” Te mit tettél volna a helyemben? Még a Béla bácsi is elhitte a történetet.

– Mivel sárga volt a nyelved azt hitted, hogy a húszastól? – kérdeztem.

– Igen. – vallotta be Eni egy kis mosollyal a szája szélén.

– Mitől volt sárga?

– Narancsszörp. – válaszolta kurtán Petya, majd mindketten hangosan felkacagtunk.

Mekkora galibát tud okozni egy narancsszörp és egy nagyobb falat lekváros táska, gazdagon megfűszerezve gyermeki fantáziával!

És ezek a kedves „többiek”, ezek a kedves „valakik” vitték, szórták szerte szét a hírt. Mire a kórházból kiértünk folyamatosan csörgött a telefon. Mindenki aggódott. Zsófi néni, az osztályfőnök is aggódott, akinek szintén eszébe jutott, mi van, ha Eni csak letagadja a húszas lenyelését. Az osztálytárs anyuka is aggódott, akinek az ötödikes fia már azt is hallotta, hogy Eni hasát felvágták és két hétig nem fog suliba járni. És az igazgató bácsi is aggódott, aki nem is tudta, hogy mit higgyen. És a portás bácsi is aggódott, meg az egész iskola aggódott.

Csak mi nem aggódtunk. Mi csak kuncogtunk és nevettünk azon a felismerésünkön, hogy mennyire egyszerűen és könnyen kerülhetünk egy szappanopera kellős közepébe, ahol akaratunkon kívül mi lettünk a főszereplők.