Ezt a történetet évekkel ezelőtt írtam, és valószínű része lesz második könyvem egyik fejezetének.
Szeretettel küldöm mindenkinek.
Különösen Andreának és Amadénak. :)
Elszúrtam. Ha valamit el lehet szúrni, hát akkor
ezt most megtettem. Ki gondolta volna? Pedig Petya figyelmeztetett. Ő előre
szólt, hogy nem lesz ez így jó, de én nem hittem neki. Én jobban tudom, én jobban értek hozzá,
legalább is akkor még azt hittem.
Ez a tél is úgy kezdődött,
mint a többi: hidegen és hótlanul, de tele várakozással. A télapóra vártunk.
Eni már hetekkel előre elkészítette a listáját és minden nap megkérdezte, hogy
mennyit kell még aludnunk, a nagy napig. Minden beszélgetésben és minden
témában így vagy úgy előjött a télapó és természetesen az ajándék. Egyik
alkalommal is, mikor hazafelé sétáltunk az oviból és Eninek egy újabb ajándék
jutott eszébe, elszóltam magam. Egy hatalmas Hello Kittyt kért a hatalmas
elefántja helyett. „Az túl drága!” Fakadt ki belőlem, teljes spontaneitással,
észre se véve elszólásomat. „De anya!” – Eni megállt és nagy szemekkel meredt
rám. Hopsz! Most lebuktam, kiderült a nagy titok. Nincs vissza út. Vártam a
végső csapást. Ezt, hogy fogom kimagyarázni?! „Anya, a télapónak nem kell
pénz!” – oktatott ki, kicsiny lányom. „Tényleg!” – helyeseltem megkönnyebbülve
és azt gondolva, hogy ezt megúsztam, s az idei tél még megőrizte csodálatos
misztikusságát. (Ekkor még nem sejtettem, hogy életem legnagyobb baklövése, még
hátra van.)
Eljött a várva várt este.
Robi és Eni alaposan megtisztogatták a csizmájukat és lelkesen kirakták az
ablakba. Még a redőnyt se szabadott lehúznunk, nehogy gondot jelentsen az a
Télapónak, amikor szeretne bejönni, megtölteni a csizmácskákat.
Azt hiszem ez Robi ötlete volt. Ő mindenre oda figyel. Például, mikor a foga esett ki, a fogtündér
dolgát akarta megkönnyíteni azzal, hogy nem feküdt a párnájára. Hogy is nézne
ki, ha szegény Fogtündér párnarángatás közben lebukna! A végén még nem
sikerülne az akció!
Szóval a redőny fönt, a csizmák az ablakban. Minden készen állt a Télapó
fogadására. Természetesen az ágyba bújás is gyorsabban és simábban ment, mint
máskor és az elalvással sem volt gond. Petyával megbeszéltük, hogy az esti
találkozóm után beugrok a boltba csokikat venni, mert hát, hogy hogysem, de az
ajándékvásárlás valahogy elmaradt. Az esti találkozó annyira jól sikerült, hogy
majdnem elfeledkeztem a csokikról, s csak a barátnőm szatyrában észrevett arany
virgács döbbentett rá, hogy nekem még dolgom van.
Beugrottam a boltba és azon tűnődtem, hogy melyik csomagocska is felelne
meg legjobban az én csemetéimnek. Kiválasztottam két közepes nagyságút (ügyelve
arra, hogy egyforma legyen), ami épp a pénztárcánk és a gyermekek csizmájához
volt méretezve. Volt benne csoki mikulás, cukor, mandarin, rágó és idén
először, aranyvirgács. Mikor Petyának megmutattam, kérdőn nézett rám:
– Virgács?!
– Ez nem akármilyen virgács, ez arany virgács! Nálunk az volt a szokás,
hogy aki rossz, az virgácsot kap, aki pedig jó, annak aranyvirgácsot hoz a Télapó!
– Én ilyen szokásról sose halottam, a virgács az virgács. Szerintem ez nem
jó ötlet.
– Á te nem értesz hozzá! – s azzal már mentem is a gyerekszoba felé, hogy a
csizmákba rejtsem a „Télapó” ajándékát.
A reggel korábban
beállított, mint máskor, ami igen nagy teljesítmény, hiszen gyermekeim normális
napokon is rendszeresen hat órakor kelnek. De hát nem hibáztathattam őket,
december hatodika volt a Télapó Napja! Kisiettem a nappaliba, hogy láthassam a
gyerekek arcát, ahogy kibontják az ajándékokat, ám nem az fogadott, amire
számítottam. Míg Enikő örömtáncban körbe ugrálta az apját, addig Robi, döbbent
tekintettel fogta a kezében a csomagot.
– Virgácsot kaptam! – szavai fájdalommal és kétségbeeséssel voltak tele. Az
idő lelassult és a fájdalom felfokozódott.
– Ez aranyvirgács, ilyet csak a jók kapnak! – próbálkoztam vigasztalni
kicsi fiam, akiben egy világ omlott össze. Szemeiben értetlenség: Ő jó volt, de
akkor miért kapott virgácsot? Valami rosszat tett volna? De mikor, hol, hisz Ő
annyira figyelt, hogy jó legyen?
Szorosan magamhoz öleltem, de már nem tudtam jóvátenni ostobaságomat. Könnyeimmel
küszködtem, és éreztem, hogy lassan ránk telepedik a csalódás fekete köpenye. „Bocsáss
meg, bocsáss meg!” Kiabálta egy hang a fejemben. Hosszasan öleltem, így míg
végre megszólaltam:
– Hidd el az aranyvirgács az jó, csak a jók kapják, én is kaptam a
gyerekkoromban!
– Jó, elhiszem, de azért ezt ne áruljuk el senkinek. – s ezzel le is zárta
a témát.
Máig sem tudom, hogy hitte e vagy sem. Kidobni nem dobhattam a virgácsot és
Eni kérlelésére, hogy adja neki is nemet mondott. Mégis egy-két napig a szeme
sarkában ott bujkált a bánat, amely az én szívemet is összeszorította.
