Ó ha hamarabb tudtam volna!

Csoda történt! Márpedig csodák vannak, csak ki kell várni. Erre mégsem számítottam. Elfogadtam a tényt. Nem akartam változtatni rajta. Még is változott. Arra meg pláne nem gondoltam, hogy így és ezért!

Mint tudjátok Robikánk kedvenc szimatszatyrával érkezett az Egyesült Államokba. Le se akarta venni. Hozzáforr-ott. Hozzátapadt. Mint egy pajzs, körül ölelte, védte sebzett szívét. A régi szép emlékek, egy szeletke Magyarország, ott volt vele. Ott függött a vállán, bármerre járt. "Én nem vagyok egy kalandor. Nem szeretem a változásokat!"- vallotta meg Robi.

Bár kicsi szíve begyógyult, a szimatszatyor maradt. ... és foszlott. ... és foszladozott ... 

Petyával úgy döntöttünk Karácsonyra meglepjük egy új táskával. Kicsit nagyobbal és egy kicsit strapabíróbbal. Petya meg is találta a megfelelőt. "Én is akarok egy ilyet!" - kiáltottam fel, de férjecském egyetlen pillantásából megértettem: már kinőttem abból a kórból.

Izgatottan vártuk a szentestét. Tetszeni fog neki? Hajlandó lesz lecserélni a jól megszokott és hozzánőtt táskát? Alaptalan volt a félelmünk.
Első látásra szerelem. 

A táska "hatalmába kerítette", "megigézte"! Robi leadta a rendelést apjának: iránytű, zseblámpa, bicska, elsősegély készlet.
"Kész vagyok a KALANDRA!" - mondta.

Ó ha hamarabb tudtam volna! Hamarabb megveszem a táskát. :)

Na jó, Istennek is van köze a dologhoz! :) Köszönöm Neki!