Mostanában elkalandoztam a festőművészet területére. Nem jelentkeztem és nem írtam. :( Ez nem mehet így tovább! Neki álltam második kötetem írásának. Szurkoljatok! (Azért a festést is megtartom!)
Hol volt, hol nem volt egy húszas...
Amikor
elkezdődött ez a nap, még nem sejtettem semmit. Minden ugyan olyan volt, mint a
többi reggelen. Öltözködés, készülődés, gyerekek indítása az iskolába. Az utca
se változott, az ég is kék volt és a villamoson várakozó emberek is ugyan olyan
unottan ültek, mint tegnap vagy tegnapelőtt. Számukra ez csak egy nap volt a
sok közül, és számomra is. Egészen ebédig.
Akkor jött az
első üzenet:”Hívj fel!”
Mivel a páromtól
jött és tudta, hogy épp elfoglalt vagyok, nem vettem komolyan a dolgot. Játszi
könnyedséggel válaszoltam egy másik rövid üzenettel:
”Előadáson
vagyok. Mi van?”
„Hívtak a
suliból, Eni lenyelt egy húszast.”
Szégyenlősen
vallom meg, ez se tett rám nagy hatást:
”Ami bement
felül, az ki is jön alul.”
„De nem egy
húszas! Hívj fel!”
Kimásztam a
helyemről, kiosontam a legközelebbi ajtón és közben abban reménykedtem senki
sem vesz észre.
Felhívtam Petyát
és újra megvitattuk és megtárgyaltuk a témát. Meggyőzött, hogy Enit meg kell
röntgeneztetni. Biztos, ami biztos. Ki tudja, hol van az a húszas és merre kolbászol
kicsi lányunk beleiben? A végén még eltéved, és nem talál ki, vagy, és erre nem
is gondolunk, ki se akar jönni.
Fölvettem az
aggódó anya szerepem és rohantam a kórház felé. Büszkén tekingettem körbe az utcán,
hogy mindenki lássa: itt szalad egy felelősségteljes anya, csapot-papot
otthagy, mert bajban van gyermeke. Természetesen senki sem vett észre semmit és
senki se dicsérte meg igyekezetemet. Pedig szükségem lett volna rá, mert még
mindig nem éreztem az aggódás egyetlen szikráját sem. Hát anya az ilyen?
Újabb sms
zökkentett ki a gondolataimból:
„Lehet, hogy le
se nyelte.”
„Biztos?”
Ismertem a lányom kapcsolatát az orvosokkal. „Lehet, hogy most tagadja, mert
fél?”
„Én már nem tudok
semmit. Gyere!”
Mentem. Mire a
kórházba értem és megtaláltam a röntgen osztályt, túl voltak a vizsgálaton. Eni
boldogan ugrott a nyakamba, Petya pedig mosolyogva rázta a fejét.
– Ezért kellett rohanom?- kérdeztem döbbenten az
idillt látva. – Nem tudtad volna elintézni egyedül?
– Nem volt végig ilyen vidám. Láttad volna a
suliban. Zokogott, kiabált és téged akart. Alig bírtam megnyugtatni.
– És, hol a húszas?
– Sehol.
Ekkor jött ki egy
kedves hölgy, kicsi lányom belső csontjainak képét tartva a kezében.
– Anyuka, mikor nyelte le a kislány a pénzérmét?
Ha bent lenne úgy kéne világítania, mint egy apró napocskának.
– Állítólag egy órája. – válaszoltam és olyan
kicsire húztam össze magam, amennyire csak lehetet.
– Itt nincs semmi. Miből gondoltad, hogy
lenyelted? – fordult sarjam felé.
– Nem tudom. Volt egy nagyobb falat és a többiek
mondták, hogy lehet, hogy a húszas volt.
A többiek! Nagyúr
a „többiek”!
– Drága Kicsi Édes Slugabugám! Elmagyaráznád a Te
Jó Édes Anyádnak, hogy mi is történt valójában?
– Háááát, az úgy volt – kezdett bele Csipi – hogy
együtt uzsonnáztunk a többiekkel. Én egy lekváros táskát vettem a pénzemből és
a megmaradt húszast az asztalra tettem. Aztán eltűnt a húszas és mindenki
kereste, de nem találtuk. Majd valaki megkérdezte, mi van, ha lenyeltem. És
akkor észrevettük, hogy sárga a nyelvem és eszembe jutott, hogy volt egy falat,
ami nehezen ment le. És nagyon megijedtem, mert valaki azt mondta, hogy
meghalok, meg hogy felvágják a hasamat, és azt is mondta valaki, hogy korházba
kell feküdnöm és ki kell hívni a mentőket.
– És senkinek sem
jutott eszébe megkérdezni, hogy valójában mi történt? – sandítottam Petya felé.
– Te nem voltál
ott. – jött a mentegetőzés – Nagyon meggyőző volt az egész jelenet. Mindenki
pánikban volt, kiabált és magyarázott. Ott nyüzsgött körülöttem az egész
osztály. Semmit sem lehetett érteni, csak azt, hogy Eni lenyelt egy húszast. Ő
pedig zokogott és sírt, miközben azt hajtogatta, „nem akarok meghalni!” Te mit
tettél volna a helyemben? Még a Béla bácsi is elhitte a történetet.
– Mivel sárga
volt a nyelved azt hitted, hogy a húszastól? – kérdeztem.
– Igen. –
vallotta be Eni egy kis mosollyal a szája szélén.
– Mitől volt
sárga?
– Narancsszörp. –
válaszolta kurtán Petya, majd mindketten hangosan felkacagtunk.
Mekkora galibát
tud okozni egy narancsszörp és egy nagyobb falat lekváros táska, gazdagon
megfűszerezve gyermeki fantáziával!
És ezek a kedves
„többiek”, ezek a kedves „valakik” vitték, szórták szerte szét a hírt. Mire a
kórházból kiértünk folyamatosan csörgött a telefon. Mindenki aggódott. Zsófi
néni, az osztályfőnök is aggódott, akinek szintén eszébe jutott, mi van, ha Eni
csak letagadja a húszas lenyelését. Az osztálytárs anyuka is aggódott, akinek
az ötödikes fia már azt is hallotta, hogy Eni hasát felvágták és két hétig nem
fog suliba járni. És az igazgató bácsi is aggódott, aki nem is tudta, hogy mit
higgyen. És a portás bácsi is aggódott, meg az egész iskola aggódott.
Csak mi nem aggódtunk.
Mi csak kuncogtunk és nevettünk azon a felismerésünkön, hogy mennyire egyszerűen
és könnyen kerülhetünk egy szappanopera kellős közepébe, ahol akaratunkon kívül
mi lettünk a főszereplők.
