Magam alatt vágtam a fát

Alakulunk. Gondoltam én. Igaz, nem telt el olyan nap (Itt nem túlzok.), hogy első szülött sarjam, így vagy úgy szóvá ne tegye nemtetszését a költözéssel kapcsolatban: "Anya, nagy dolgokban, mindig rosszul döntötök." "Minden rossz Apa hibája, mert Ő döntött, úgy, hogy ide költözünk." "Nem lenne probléma, ha otthon maradtunk volna." stb.
De alakultunk. Lassan, lépésről lépésre. A kezdeti: "Istenem ments meg ebből a pokolból." ima átalakult: "Ha már itt ragadtunk ebben a pokolban, legalább, segíts, hogy élvezzük is." imára. Nem sok, de ezért is hálásak voltunk.
Titokban abban reménykedtünk, hogy a Hálaadás, segíteni fog nekik. Az együtt töltött idő, régi, kedves magyar barátokkal, talán elfeledteti velük életük eddigi legnagyobb fájdalmát.
Így is lett. Az elmúlt négy esti imában, se "pokol", se "rossz döntés", se "ments meg Istenem" sem szerepelt. Csak hála és köszönet.
Lélegzetvisszafojtva, suttogva konstatáltuk. Nem kockáztattunk hangos ujjongással. Nehogy ellibbenjen ez a pillanat. Mint egy csodás pillangót, amely megajándékoz szépségével, óvtuk és vigyáztunk rá. Ismertük törékenységét és csodálni szerettük volna. Sokáig.



A haza út, hamar eljött. Hamarabb, mint ahogy akartuk.
És ismét nem gondolkoztam. Eszembe se jutott, hogy mi fog történni. Ó, ha sejtettem volna! De nem! Ártatlanul felvettem a "Jó Anya" szerepet és megkértem Robit, kihasználva a hosszú utat, tanuljon egy kis magyar irodalmat. Ó, Te Drága hetedikes anyag! Ó, de jól tudsz időzíteni! Végig se gondoltam, miről szól a Szózat. Eszembe se jutottak a sorai:

Hazádnak rendületlenül

Légy híve, ó magyar;

Bölcsőd az s majdan sírod is,

Mely ápol s eltakar.

A nagy világon e kívül

Nincsen számodra hely;

Áldjon vagy verjen sors keze:

csak amikor Robi megszólalt:

- Anya, a Szózat is azt mondja: Itt élned, halnod kell.

Thanksgiving 3 - Hálát adok értetek - I am grateful for you

Még ha amerikai ünnep is a hálaadás, jó érzés megünnepelni. Jó érzés megállni és hálát adni mindazért amim van. De legfőképpen mindazokért akik vannak, voltak az életemben.
Hogy is tudnám felsorolni, megköszönni , elmondani miért vagyok hálás azoknak az embereknek, akik az életem alakulásában jelentős szerepet játszottak? Hogy tudnám megemlíteni úgy hogy ne hagyjak ki senkit?
Kezdhetném a családommal, anyukámmal, apukámmal, testvéremmel, akik végig szurkolják az életem. Petyával, Robival, Enivel, akik átszövik, átfonják létem minden egyes percét. Majd folytathatnám a bővebb családommal, az unoka testvérekkel, közeli és távoli rokonokkal. Meg kéne említenem "új" családomat is, akik a házasságom révén léptek színre, elhalmozva szeretettel. Nem hagyhatnám ki az általános iskolatársakat sem. Nem beszélve az óvodáról. Folytathatnám a középiskola nebulóival, a leánykollégium "fekete bárány" csapatával, akikkel együtt próbáltuk kijátszani a szigorú rendszert. Mindenképp meg kellene említenem az egyetemi társaimat, akik színesebbé tették az ott töltött éveket és az író, a gyermek-biblia oktatói és mentál suli hallgatóit is. Hálát kéne adnom, tanáraimnak, edzőimnek, mentoraimnak, akik terelgettek az életben. És ott vannak még a játszótársak, szülőtársak, edzőtársak. Ki nem hagyhatnám a lelki családom, a testvéreim, akik a világ minden táján megtalálhatók. Hálát kéne adnom mindenkiért, aki keresztezte az utam, mert részei voltak annak, hogy azzá váljak aki most vagyok.
De félek, hogy kihagyok valakit, félek, hogy nem említek meg embereket, akik fontosak nekem. Mert olyan sokan vagytok. Szóval megpróbálom elmondani nektek úgy, ahogy tudom:

Hálás vagyok a kezekért, akik elringattak, átöleltek, megsimogattak. Hálás vagyok a szemekért, akik velem sírtak, velem láttak, velem ragyogtak. Köszönöm a szájakat, akik velem nevettek, nekem beszéltek, tanácsot adtak vagy nekem daloltak. Köszönöm a füleket, akik meghallgattak és a lábakat, melyek elkísértek, velem szaladtak, velem táncoltak. Köszönöm a szíveket, amiket ajándékba kaptam. A szíveket amik velem, nekem, értem dobbantak. Köszönöm azokat, akik befogadtak és azokat, akik elengedtek. Köszönöm mindenkinek a nekem ajándékozott percet.

Legutoljára, köszönöm Istent. Köszönöm, hogy megteremtett, hogy formált, irányított és vezetett és nekem adott Titeket.
Hálás vagyok Értetek!



Even if Thanksgiving is an American Holiday it is good to celebrate it. It is good to stop and give thanks for all I have. But even more importantly for the people who are in my life or who have been in my life. 
How can I ever list all the people, not to mention thanking them why I am grateful that they have impacted my life? How can I do that without leaving someone out? 
I can start with my family, Mom, Dad, my sister who have been cheering me on throughout my life. Petya, Robi and Eni are woven into every minute of my life. I can continue with my extended family, cousins, close are not so close relatives. I would need to mention my "new" family the one who became part of my life through my marriage, lavishing me with their love. I can't leave out my classmates from elementary or even kindergarten. Then there are the "black sheep" girls team from the high school dorm, with whom we kept circumventing the strict rules of the system. I need to mention my classmates at the university, who brought color into the years spent there. To the list I would add the classmates from the writing school, the children-Bible-teacher program  and the mental health course. I am grateful for my teachers, coaches, mentors who guided me through my life. And I can't leave out my spiritual family, my brothers and sisters who are all over the world. I give thanks for all who has come across my path since they all had a role in my becoming who I am today. 
But I am afraid that I would leave someone out, that I fail to mention someone who is important to me. Because there are so many of you. But I want to tell you the best I can. 

I am grateful for the hands that rocked me, hugged me and caressed me. I am grateful for the eyes that cried with me, saw with me, and sparkled with me. I thank God for the mouths that laughed with me, talked to me, advised me or sang to me. I am grateful for the ears that have listened to me and the feet that have escorted me, ran with me or danced with me. I am thankful for the hearts that I received as a gift. The hearts that beat with me, to me and for me. I thank God for those who took me in and for those who let me go. I thank you all for each minuted that was gifted to me.

At last I want to thank God. I thank Him that He has created me, formed me, led me and gave all of you to me. 
I am grateful for You!

Thanksgiving 2

Megérkeztünk! Hat és fél óra alatt tettük meg a négy órás utat. Nem is rossz. Időben elindultunk, hogy megelőzzük a közelgő vihart és elkerüljük az ünnepi forgalmat. A vihart meg is előztük, mert meg se érkezett.
A forgalommal nem volt ekkora szerencsénk. Egyik barátunk szerinte ez hozzá tartozik az ünnephez: pulyka, zabálás és dugó-hegyek. Egyszer mindenképp ki kell próbálni, már csak az élmény kedvéért. Kipróbáltuk. Kihagyható.

Ma csak lógattuk a lábunkat és egy csomó nem túl hasznos dolgot tettünk:
Vásároltunk a lányokkal:

Majd kipihentünk ennek fáradalmait a Dunkin Donuts-ban:

Rögtönzött kutya divatbemutatót tartottunk:

Esőkabát

Rák jelmez

Tehén jelmez

És részünk volt egy kis "kalóz" kalandban:

Dübörögve rohantak fel a pincéből. Amy, Eni és Dávid, szinte egymást kiegészítve próbálták elmesélni az esetet:
- Valami neki ment a lámpának és leverte. Eltörött. - vette át a vezetést Amy.
- Valami vagy valaki? - kérdeztük Ildivel.
- Vagy valaki valamivel. - helyesbítettem és láttam a csibész pillantásokon, hogy közel járok az igazsághoz.
- Ki volt?
- Valaki! - válaszolta Eni és Amy egyszerre.
- De ki? - próbálkozott Ildi ismét.
- Valaki! - le se lehetett törölni a mosolyt az arcukról. Betyár becsülettel védték a bűnöst.
- Végül mindegy, hogy ki volt. A lényeg, hogy megtörtént. - szólt Petya
Megkönnyebbülten és felszabadultan rohantak le, hogy összetakarítsanak. Vidámak voltak. Megőrizték titkukat.
Ildi észbe kapva, hogy törmelékek lehetnek ott és esetleg porszívóra is szükség van, követte őket. Halvány sikkantása elárulta: sejtése beigazolódott.
Míg Ő a porszívót hozta, kezemben a géppel leszaladtam, hogy megörökítsem a tett helyszínét. Apró szilánkok hada fogadott, amit hat szorgos kezecske gyűjtögetett.
- Nem is vészes. - bátorítottam őket.
- Nem, vészes! - fakadt ki Robi - Levertem egy lámpát és eltörtem!
- Szóval Te voltál! - nevettem fel - Elszólta magát a tettes! - és mindannyian kacagásban törtünk ki.

"Hamupipőkék"

A bűnös eszköz

Természetesen a legjobb maradt utoljára: Jani szülinapja!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Aki, "janisan", csak annyit mondott: Ez a legjobb szülinapom ma.

Egy...

Kettő ...

Kész!

Tipikus "janis" mosoly

Uno party

Thanksgiving 1

Ma indulunk Staudinger családhoz!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! Nagyon várjuk. Velük töltjük ezt a hétvégét. Úgy döntöttünk, hogy egy nappal hamarabb indulunk, hogy megelőzzük a közelgő vihart. Így útólsó pillanatokra maradt, a magyar, hálaadás bejgli, "heidrich"-féle recepttel.
Köszönjük Mariann!

Sodrófa helyett tejszínhabos flakon

töltelék

Én is dolgoztam

Majdnem készen

Elkészült a remekmű

Készülődés

Míg mindenki a "Thanksgiving"-et várja, a nagy lakomát a családi étkezést, már a Karácsony is ott sündörög az ajtóban.
Itt az a szokás, hogy "Thanksgivig" után felállítják a fát. Imádom a Karácsonyt. Úgyhogy úgy döntöttünk beadjuk a derekunkat ennek a hagyománynak és Csibubuval, anya-lánya időnkben, útnak indultunk Karácsonyfadísz alapanyag beszerzésre.
Először beugrottunk egy Karácsonyi vásárba, hogy ott "csenjünk" inspirációt a főleg kézzel készített díszeinkhez. A mottónk: "Mindent a szemnek, semmit a kéznek." (Mondanom se kell, az árakat nem ránk szabták.)
Ámulva sétáltunk végig a különféle stílusú fák között, amikor Csibubu megszólalt:
- Anya, ezek nagyon komolyan veszik a Karácsonyt!

Fehér fa fejjel lefele, a bátor merész vállalkozóknak.

Vidám

Baglyos

Hagyományos

Kecses

Kisgyermekeseknek

Édesség kedvelőknek

A kedvencem, hihetetlen kreatív:
Óceáni hangulat

Mézeskalácsos

Télapók hada

Boldog Készülődést Nektek Is!

Virág: Egypercesek 1 - One Minute Stories 1

Úgy gondoltam kihasználom a lehetőséget és leírom azokat a gondolataimat, érzéseimet is amiket Isten tanít nekem. Olyan formán mint Örkény. Röviden, egyszerűen, lényegre törően.
Az első alkalommal egy történetet szeretnék veletek megosztani. Egy prédikáción hallottam és azóta is itt zümmög a fülemben. Meghánytam- vetettem, megrágtam, megemésztettem. Kicsit átformáltam. Amolyan "virágosra".

E történet a régi időkről szól. Abból az időből, amikor a törvény még törvény volt, az igazság igazság. Nem lehetett megkerülni, kimagyarázni, elferdíteni.
Létezett egy város. Egy olyan város, amely arról volt híres, hogy nagyra tartja az igazságot és betartatja a törvényt.
Egy nap egy tolvajt vittek a bíró elé, akit már másodjára kaptak rajta lopáson. Az egész terem zúgott a felháborodástól, a haragtól. Az épület hatalmas falai, kongva visszhangozták az emberek dühét. Igazságot! Igazságot! Dübörögték az indulatok. A károsultak a törvény betartását követelték. A törvény pedig halál.
A Bíró nem hezitált, kész volt kimondani az ítéletet. A kalapácsot a magasba emelte, hogy lesújtson vele megpecsételve döntését. Ám ekkor egy szelíd hang tört utat magának:
- Irgalom! Irgalmazzon gyermekemnek!
A hirtelen beállt csendben egy öreg, idős anyóka csoszogott a Bíró elé:
- Könyörögve kérem! Kegyelmezzen gyermekemnek!
- Nem érdemel kegyelmet! Már másodszor kapták rajta lopáson.
- Ha megérdemelné, akkor már többé nem hívnák kegyelemnek.

"Nem vétkeink szerint bánik velünk, nem bűneink szerint fizet nekünk.

Mert amilyen magasan van az ég a föld fölött, olyan nagy a szeretete az istenfélők iránt.

Amilyen messze van napkelet napnyugattól, olyan messzire veti el vétkeinket.

Amilyen irgalmas az apa fiaihoz, olyan irgalmas az ÚR az istenfélőkhöz.

 Hiszen tudja, hogyan formált, emlékszik rá, hogy porból lettünk."

Zsolt. 103: 10-14

"Akkor értjük meg igazán a kegyelmet, amikor képesek vagyunk azt elfogadni és tovább adni másoknak"

I thought that I take the opportunity and write down my thoughts and feelings of what God has been teaching me. Just like the Hungarian author, István Örkény with his One Minute Stories. Short, simple to the point.  
The first time I want to share a story with you. I've heard it during a sermon and it still is echoing in my ears. I kept on digesting it and I molded it to reflect my "Virág(Flower)-style".  

This story comes from the ancient time. The times when law was law and justice meant justice. There was no way to bend it and to get around it. 
There was a city. A city that was famous for upholding righteousness and truth and keeping the law of the land. 
One day they took a thief before the judge who has been caught stealing the second time. The whole courtroom was full of noise of indignation. The walls were echoing the people's anger. Justice! Justice! They cried with indignation. The aggrieved party wanted justice to be served. The law demanded death.
The Judge was not hesitant. He was ready to pronounce the sentence. He raised the mallet and his hand was coming down sealing the decision when a gentle voice was heard through the crowd.
- Mercy! Please, have mercy on my son!
In the stillness that came over the room suddenly an old lady shuffled to the judge's seat. 
- I beg you, please, have mercy on my son! 
- He does not deserve mercy! He was caught stealing the second time.  
- If he would deserve it that would not be mercy anymore. 

He does not treat us as our sins deserve or repay us according to our iniquities. 
For as high as the heavens are above the earth, so great is his love for those who fear him; 
as far as the east is from the west, so far has he removed our transgressions from us. 
As a father has compassion on his children, so the LORD has compassion on those who fear him; 
for he knows how we are formed, he remembers that we are dust. 

Psalm. 103: 10-14

"We understand grace only when we are able to accept it and then pass it on to others."

Lázas vagyok? - Do I have a fever?

Drága Csiperkémet nem érdekelte az első hó, a hatalmas hópelyhek. Felőle hullhatott, eshetett akár szakadhatott is. Ő lázas akart lenni. Otthon akart maradni.
Péntek óta náthás volt és fájlalta a torkát. Így a hétvégén kúrálgattuk és a "Veterán" napi szünetet is pihenéssel töltöttük. Sikeresen fel is épült. Nagy bánatára.
"Nem érzem jól magam. Mérjük meg a lázam." "Biztos megyek ma suliba?" "Itthon maradhatok?" "Még mindig fáj a torkom." Ilyen és ehhez hasonló mondatokkal bombázott. Elkezdtem gyanakodni.
- Miért akarsz ennyire beteg lenni? - kérdeztem kíváncsian.
- Mert még nem vagyok jól! - jött a kitérő válasz, de éreztem ennél többről van szó.
- Suliba kell menned. Mi a baj? Miért nem akarsz iskolába menni?
- Mert nincsenek barátaim. Senki se foglalkozik velem. Mindenkinek megvan a barátja, én meg csak becsatlakozhatok valahova. - és már záporoztak is a könnyei. - Te nem érted milyen érzés ez!
- Ó, dehogy nem. Nagyon is értem, Kicsikém. Van, hogy én is érzek ilyeneket.
- Bármit csináltok, én akkor sem megyek! - makacskodott.
Megöleltem. Hagytam hadd tomboljon. Hagytam hadd mérje meg újra a lázát.
Majd elkísértem a suliba és kértük Istent, hogy adjon új barátokat.

(Legalább nem egyszerre borulnak ki a gyermekeim. Adnak egy kis lélegzetvételnyi időt, hogy össze szedjem magam.)

My Dear Csiperke was not interested in the first snow, the huge snowflakes. It could flutter, fall or it may even be a snowstorm she could not care less. She wanted to have a fever. She wanted to stay home.
Since Friday she was cold and was complaining about a sore throat. So this weekend we were curing her of it and spent even Veterans' Day relaxing. It was all successful, she got well. For her great sorrow.
"I do not feel good. Measure my temperature." "Are you sure that I am going to school today?" "Can I stay home? " "My throat still hurts." She bombed me with these and similar statements. I began to suspect...
- Why do you want to be that sick? - I asked curiously.
- Because I'm still not feeling good! - Was the evasive answer, but I felt that there must be something more than that.
- You have to go to school. What's the problem? Why don't you want to go to school?
- Because I have no friends. Nobody cares about me . Everybody's got friends, I can only plug in to them from time to time. - and her tears have started. - You do not understand what it's like!
- Oh, no, no. I understand very well, my little one. Yes, sometimes I feel like that too.
- Whatever you do, I would not go! - she said willfully.
I hugged her. I let her rage. I let her measure her temperature again.
Than I went with her to the school and we asked God to give her new friends.

(At least it is not all at once that my kids get upset. They give me a little breathing room to collect myself.)