Vannak ilyen pillanatok, percek vagy órák is...

Ez a facebook csalóka.
Azt hiszem itt vagytok, de mégse. Azt hiszem minden megy a régiben, de mégse. Se itt nem vagyok, se ott. Se ide nem tartozom még, se oda már. Valahol a kettő között lebegek.
Ma rajtam van a sor?
Vagy csak így jön ki a frusztráltság, mert egész délelőtt egy vacak kabátot nem sikerül találnom a boltokban (megfelelő áron), miközben jó pár kilométert levezettem? Én aki köztudottan fagyoskodom mindenhol, itt állok kabát nélkül, nyakamon a téllel. Reggelente öt, hat fok van. Ha ránézek a hőmérőre, már akkor megfagyok. A lakásban tizennyolc, tizenkilenc fok. Náluuuunk!!!!!!!!!! Akiknél sose ment le a hőmérséklet huszonkettő alá, még akkor se ha nem fűtöttünk télen. Szerencsére Isten még türelmes és kegyes velem. Begyújt és délutánra akár húsz fokot is elér a hőmérő.
Bár ettől most nem lett jobb kedvem. Most én érzem magam egyedül. Feleslegesnek. Tehetetlennek. Haszontalannak.
Hova is tartozom? Nem élhetek a facebookon és a blogomon azzal a hamis tudattal, hogy ott vagyok valahol, ahol nem is. Kedvesek és hihetetlen támogatóak az itteni emberek. De mégis, bármennyire is erőlködöm nem tartozom ide. Még nem. Ez a virtuális világ sem segít. Becsap, átver, torz illúzióval kápráztat.
Hiányoztok. Hiányoztok régi és még régebbi barátok. (Fel se fogom mennyien és miért száguldoztok velem az éteren át. Köszönöm.) Egyedül vagyok, de mégsem. Megőrjít ez a kettősség.
Hiányzik, hogy tudom ki vagyok, hol kelek fel és hova megyek. Hova tartozom és kihez. Hiányzik, hogy kezemben tartsam a dolgokat.
Lehet, hogy pont ez kell? Hogy elengedjem? Hogy ne akarjam annyira szorítani... Irányítani az életem? Elengedjem magam és élvezzem, hogy zuhanok... Zuhanok a mélybe erőlködés, stressz nélkül... Lazán... Élvezve a nem tudás szabadságát.

Élvezve a bizalmat, hogy valaki megfog, megtart elcsendesít.

"Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban."

Rómaiak 8:38-39

Szereplők 1

John és Tracy Martin

Itt az ideje, hogy bemutassak pár fontos és kedves "szereplőt" családunk nagy utazásán. Mert hát rengeteg új szereplője lett kicsiny életünknek. Alig győzöm megjegyezni az új neveket. (Ez sose volt az erősségem.)
Ám vannak, akik nem csak átutazóban, statisztaként vesznek részt benne, hanem főbb szerepeket töltenek be és legtöbbször önként ajánlkozva. (Mialatt ezt írom, egy pöttömnyi chipmunk mászott fel a szomszéd fára az ablakom előtt. Valószínű, hogy errefelé lakik, mert már másodszor látogat meg.)

Ők voltak, akik először vendégül láttak minket, amikor még a szállodában laktunk. Épp azon filoztunk, mi legyen a vacsora, amikor jött a felajánlás tőlük. Közel harminc éve követik Istent. Nagyszerű emberek.

Társasozás

Eni és Tracy csapata (4. helyezett)

Robi és John csapata (3. helyezett)

És mit gondoltok, ki lett az első... hát persze, hogy a Petya.

Shawn és Deidre Somerkamp

Shawn rengeteget segített a költözéskor: Neki és feleségének köszönhetően számtalan dolgot sikerült ingyen beszereznünk tőlük és más tanítványoktól. (ágyak, huzatok, edények, függönyök, takarók, tv, mp3 lejátszó a gyerekeknek, lámpák, képek) Pontos tervet készített mikor, mit és hol szedünk össze. Sőt a "súlyemelésben" is jeleskedett. És amíg a férfiak dolgoztak, addig Deidre a konyha takarításában szorgoskodott velem. Nem is tudom, mi lett volna, ha ők nem támogatnak és segítenek bennünket.

Koncentrálás csocsózás közben a pincénkben

Sikeres akció után

"A" csapat

"B" csapat

A picurka Chipmunk, még mindig itt futkos le és fel. Az előbb tele tömte a pofiját, ami dupla akkorára nőtt, mint az eredeti állapota. ÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓ!!!!!!!!!!!!!!!! Hát itt az odúja! Most ment be! Pont az ablakom előtt! Kedves szomszédunk van. Remélem megbarátkozunk.

Hoppá:

Fordított helyzet
(mókus lent, chipmunk fent rohan)

Ki az úr a háznál? (mókus fent, chipmunk lent)

Egyedül

Tegnap Csiperkémen volt a sor.
Csendben, némán baktatott hazafelé apjával.
-Rossz napom volt.
-Mi történt?
-Egyedül voltam a szünetben, és egyedül voltam az ebéd alatt is. Sírtam.
Hangtalanul gördülő könnyek az ebéd alatt. Magányos szív.
Eddig az újdonság forgataga, az élmények ezerszínűsége elfeledtette vele szíve legmélyebb fájdalmát:
"Hiányzik Fanni! Hiányoznak a barátaim!"

Távoktatás - Distance Learning

Tegnap beindult a "magyar suli" a gyermekeimnek.
Yesterday "Hungarian school" started for my kids. 
Míg Feri papa a Robival fizikázott,
While Grandpa Feri studied Physics with Robi,

addig Eni Ibolya mamával átbeszélte a tanrendet. :)
Grandma Ibolya talked through the different subjects with Eni :)

"Senki sem képes arra, amit a nagyszülők tesznek a kisgyerekekkel. Mintha csillagport szórnának a kicsik életére."

/A. Haley/ 

"Az öregek koronája: az unokák, és a fiak ékessége: az atyák."

Példabeszédek 17:6 

Children's children are a crown to the aged, and parents are the pride of their children. 
Proverbs 17:6 (NIV) 

Bók - Compliment

Egyik este, amikor Csibe vizes haját fonogattam a nappaliban, (Barátnői azt mondták, ha vizes haját befonja, akkor göndör lesz reggelre. Valóban az lett.) megkérdezte Robit, hogy a virágok közül melyik tetszik neki a legjobban.
Természetesen a rajzaimra gondolt a falon. Ám a fiam válasza:
"Az, amelyik a hajadat fonja!"
:)

One night when I was braiding Eni's wet hair in the living room (Her friends told her that if she braids her at night it will be curly by the morning. And it worked) she asked Robi what was her favorite flower? 
She was thinking about my drawings on the wall of our living room. But my son responded: 
"The one who is braiding your hair!" (Virág means flower in Hungarian)
:)

Stb. 3

• Petya vett egy banánt, ami nem is banán. Egy banánnak álcázott valami. (planten) Először nem tudtuk mivel állunk szemben. Büszkék voltunk, hogy életünk legnagyobb banánját begyűjtöttük.
  Ám amikor próbáltam meghámozni ellenállt. Már ekkor gyanús volt. A belseje rózsaszínesebb és keményebb. Azért adtam a fiamnak, aki nem panaszkodott.
  Később világosítottak fel, hogy ezt csak sütve eszik vagy húsok mellé tálalják köretnek. Hát megsütöttük.
  
  
  
• Robi elment élete első baseball mérkőzésére. És nem is akármelyikre: Red Sox-ot nézte meg, akik a Baltimore ellen játszottak.

• Eni egyik nap 2 és fél órát olvasott: Harry Potter 4. Saját bevallása szerint imád olvasni. Eddig nem vettük észre, de reméljük így marad.

Csimbalumba és az inkjekciók

Kicsi Csimbalumbám, Csiperkém, Csibubum, az én ezer nevű gyönyörűségem tegnap (hétfőn) kiborult.

Már előre sejtettem a veszélyt, így nem szóltunk neki miért megyünk orvoshoz. De már tíz éves, és a tíz évesek kérdeznek. Egyenes, lényegre törő kérdéseket. Nem volt mit tenni elmondtam. "Szurit fogsz kapni."- hadartam minél semmitmondóbban, nehogy megijesszem. Teljesen felesleges volt. Már hergelte is magát.
Mint írtam nem lepődtem meg. Korábban már voltak érdekes tapasztalataink az injekciókkal és a vérvételekkel kapcsolatban:

1. "Hogy gyorsítsunk a sorban álláson, a sarki SZTK-ba mentünk vért vetetni Enivel (6 éves). Be is jött a taktika. Egyedüli gyermekesként, előre vettek minket a felnőtt rendelésen. Míg Robi kint várt, Petya és én bekísértük Csibét. Kedves nővérek mosolyogtak ránk és természetesen el voltak ájulva gyermekünk bájos, őzgida tekintetétől.
   Kicsit később mástól ájultak el majdnem. Még nem tudták mi vár rájuk. Mi sem. Amint Eni rájött, micsoda merényletre készülnek ellene, pánik rohamot kapott és vergődni kezdett apja ölében. Mindenki nyugtatgatta, de hiába. Ketten fogták le egyszerre. A nővérke arca elfehéredett, amikor sikító és rángatózó kicsi lányom kezéből ki kellett vennie a tűt nehogy kárt tegyen magában. Újra neki futott. Petya most már szorosabban fogta, és az eredmény siker.
   Ahogy kiléptünk az ajtón, több  tucatnyi szempár meredt ránk együtt érzően a folyosón.
   "Kihallatszott?"- kérdeztem Robit. Ő némán bólogatott. A szeme mindent elárult."
2. "Gondoltam hamar túl leszünk rajta. Már lassan hét éves. Nem lesz semmi gond. Petya is így gondolta, úgyhogy el se kísért minket a soros "hat éves" oltásra. Azért a biztonság kedvéért csak a helyszínen mondtam el Csipinek miért vagyunk ott, nehogy birkóznom kelljen vele az utcán. (Lehet, hogy mégis sejtettem, hogy ez nem lesz sima ügy?) Be is indult a para. Míg az orvosra vártunk a körülöttünk lévő kicsi babákkal példálóztam:"Ők se sírnak! (Még!)"
   Hosszas várakozás után (nekem hosszúnak tűnt reszkető lányom mellett), kiderült, hogy rossz időpontra érkeztünk. Eni már épp lélegzett volna fel, amikor a másik doktornő azt mondta:"Nem baj, jöjjenek be! Gyorsan beadom én!" Ebből csak a "nem baj" és a "gyorsan" nem valósult meg.
   Rövid kergetőzés után sikerült megfognom Enit, majd szumó birkózókat meghazudtolva, húszféle fogást próbáltam ki mire sikerült leszorítanom. A doktornő kihasználva az alkalmat, döfött, szúrt és sóhajtott. "Nézze csak anyuka! - mutatta  felém az elgörbült tű végét - Ennyire feszített. Legközelebb nem vállalom. Menjenek a saját orvosukhoz."
3. "Ahogy belépek, az épületbe elámulok. Nem gondolnám, hogy ez egy gyermekklinika. Akár óvoda is lehetne, egy hatalmas több emeletes óvoda. A portát elhagyva, egyenesen egy belső játszótérbe „botlok”, mászókával, csúszdával. A falakon rajzok, mesefigurák mosolyognak vissza. Még az ajtókon is színes festmények dobják fel a hangulatot. A kartonozó is lehetnek akár egy vidámpark jegypénztára, ha nem lenne játékosan felfűzve az ablak fölé: „betegfelvétel”Az első emeleten megtalálom, kis családom két tagját.
   Teljes tragédia. Apa feszülten ül, míg lányom vörösre sírt szemmel panaszolja, hogy kínok kínja vár rá az egyik csodaszép ajtó mögött: vérvétel. Már vagy két-három embert maguk elé engedtek, hátha megjön sarjam kedve, de nem. Hiába volt 50 percnyi várakozás. Se vigasztalás, se ész érvek, se fenyegetés nem hatottak rá. Természetesen minden bámészkodó minket néz és hallom, ahogy egy-két szülő esetünket felhasználva, kiselőadást tart gyermekének a helyes viselkedésről. Itt az ideje a határozottságnak. Oda állunk az ajtó elé. Mi jövünk. Páran próbálnak önkéntesen beelőzni, de ezt már nem hagyom. Belépünk az ajtón. Szorosan átölelem gyermekem. Nem az anyai féltés motivál, hanem, az, hogy meg ne szökjön. „Várj még egy kicsit a sírással, még meg se szúrtunk.” – szólt határozottan a doktornő. Vajon ez vigasztalásnak, helyreigazításnak, vagy figyelem elterelésnek szánta? Észrevettem, hogy minden orvos, ezt a módszert használja. Tanítják nekik? Még véletlenül se érzem belőle az együttérzést, de lehet, hogy pont ez a cél. A rideg szavaktól megijedve képtelen a gyermek saját érzéseibe belesüppedni és kénytelen kelletlen, de össze kell szednie magát. A vérvétel simán megy. Meglepően simán. Kicsiny Lányom is meglepődik. Én is meglepődtem és az apja is. Nem fájt, sőt kap pár bátorító szót is. „Ezek profik voltak anya, nem úgy, mint a másik helyen.”- súgja lányom, miután végeztünk." 

Eni ölelésembe burkolózva próbálta elrejteni könnyeit az új orvosunk elől. "De ugye csak egy szurit kapok?" - kérdezte vagy ezredszer, és én nem tudtam azt mondani neki, hogy igen. A doki is észre vette Csibu rettegését. Rögtön nyugtatásába kezdett: "Az én injekcióm nem fáj." Mire Eni: "Neki nem, de nekem igen."
Ezt a dokit is türelemre tanította kicsi lányom, avval ahogy kirohant a szobából időt kérve. Három injekciót kapott, mint a magyar igazság. Háromszor próbált lazítani. Vagyis a doki próbálta rávenni, hogy lazítson, ami Eninek nem ment. Nem is értem miért?! Végig sírta az egészet és az "ugye nem is fáj"-ra a válasza az volt: "De fájt!"