Fece

Tegnap Petya nem egyedül érkezett haza. 

Hozta magával Fecét is. 

Két órát töltött velünk. Négy órát utazott hozzánk, és négy órát utazott vissza New Yorkba, azért a két óráért.

"Az igazi jó barátok, akiket a szívük hoz hozzánk látogatóba, 

azok a legjobb orvosok." 

(Joan Aiken)

Természetesen "fecésen", hozott magával falatnyi "Magyarországot" is. :)

Stb. 2

Sziasztok!

Gondoltam megosztok pár képet:

Vasárnapi fagyizás:

Ebédlőnk:

Nem találtam képet a nappaliba, így alkottam párat:

Egy másik szép alkotás. Nem az enyém, és megettük. :)

Gyümölcs desszert Mike-nál,  Agnes-nél és Eaton-nél

Ma reggel Robi is talált egy, a természet által kreált, műremeket:

Pókháló eső után

Ezt a hetet hívhatnánk: "Művészetek Hetének" is. :)

Legyetek jók, ha tudtok! A többi nem számít!
Puszi!

Robikám

Hogy miért is nehéz az én egyetlen, drága kicsi édes fiacskámnak itt lenni? Akinek saját elmondása alapján, nem "honvágya" hanem "embervágya" van? Aki a saját magáról alkotott montázsra, feltette a parlamentet, a magyar zászlót, a Hősök terét, a Szabadság szobrot, a Feneketlen tavat és a magyar barátainkat? Mi lehet még neki nehéz ezen kívül?

Igen a nyelv. Az angol nyelv. Az nem elhanyagolható. De kedden rájöttem valami másra is. Valami másra, amire eddig nem gondoltam, pedig fontos tényező volt. Fontosabb, mint azt hittem volna.

Az én drága kicsi fiam otthon sikeres és népszerű volt. Nem kellett neki órákat a házi felett görnyedni. Mire haza ért, már kész is volt minden feladattal. Bármibe kezdett, abban sikeres volt. Bárhova ment, elnyerte az emberek szívét. (Ebben itt sincs gond.)

Most pedig küzdenie kell, hogy megtalálja a következő termet a suliban. Ő is csak egy diák a sok száz közül. Koncentrálnia kell, hogy megértse a feladatot és nem elég, hogy végig szenvedte az egész napot még házival is foglalkoznia kell délutánonként. (szörnyű) Erre mondják, hogy: "Nem szokta az ökör a szántást"?

Ám Isten kegyelmes volt vele és segítő kezet nyújtott. (Azért nem ártott neki egy kis "hétköznapiság". Nem baj az, ha tudja, milyen a kemény munka és a szorgalom.):

• Az angol tanár azt mondta, hogy a feladataival csak fél órát dolgozzon otthon. (Egyébként el volt ámulva, hogy Robi a " A Szent-Iván-éji álmot" olvasta nyáron. Itt azt csak középiskolában adják fel.)
• A tudomány tanár az óra alatt segített neki és elmagyarázta mi a feladat. (A három napra feladott házit Robi 30 perc alatt kivégezte otthon. Azért nem elveszett gyerek.)
• Torna órán beállt baseballozni. A többi srác le volt döbbenve milyen erősen dob és milyen gyorsan fut. Állítólag a leggyorsabb fiú kihívta versenyre. Nem tudta megverni Robit. Egyszerre értek a célba. A "helyi vagány srác" oda is köszönt neki és mondta, nagyon menő és hogy baseballoznia kéne. (Azt hiszem megvan az új sportunk.) 
• Petya írt egy e-mailt a tanároknak. Ekkor jöttek rá, hogy Robi csupán három hete van Amerikában és nem csak a nyelv, de minden más is új számára:
• Megengedték neki, hogy használja az okos telefonján lévő szótárt az órán.
• Adtak mellé egy segítőt. (Robi szerint semmit sem ér)
• Átrakták a haladó matekosokhoz. (Itt volt az ideje. Kicsit lesokkolt, amikor a háziját megláttam. Összeadás és kivonás. Értem én, hogy bemelegítenek, hogy ismételnek, na de ilyen alacsony szinten?!)

Azért este, amikor fáradtabb volt, ismét elszontyolodott. Hiába volt siker, hiába volt jobb nap. A hiány az hiány marad. Semmi mással nem lehet pótolni. Kötöttem vele egy egyességet. Kétnaponta lehet szomorú és panaszkodhat, de a köztes napokon élvezi, ha valami jól sikerült.  Ezt nehéznek találta. Módosított. Ha jó napja van, nem panaszkodik. Bele egyeztem.

Robi szobája:

Egyszerű, de nagyszerű

Vera Mama

Drága Vera Mama!

Tegnap esett az eső. Szomorú nap volt. Akkor még nem tudtam, hogy téged sirat. Csupán azt éreztem nehéz a szívem.
Ma süt a nap és ragyog, ahogy Te ragyoghatsz  Isten oldalán.
Amikor utoljára találkoztunk és megöleltelek, azt mondtam: "Ne sírj, ígérem haza jövünk."
Megelőztél. Te vagy otthon. Egy jobb, szebb, békésebb otthonban.
Most is csak azt mondhatom: "Várj ránk! Ígérem, haza érünk mi is egyszer, és ismét megölelhetjük egymást."

Pató Pál Úr

Sose értettem, miért  mindig azok késnek, akik a legközelebb laknak a célállomáshoz. Ma megvilágosodtam. Már másodszor kellett rohannunk Enivel a tőlünk két percre lévő suliba, hogy el ne késsen. Pedig időben keltünk.
Csak az a fránya: " Hej, ráérünk arra még!" - ahogy Pató Pál Úr mondaná.
Van még időnk ezt megcsinálni, van még időnk azt átvenni vagy azt átcserélni. Majd hirtelen azt vesszük észre, hogy nincs időnk. Elfogyott. Gyorsabban mint gondoltuk volna és már szedhetjük is a lábunkat, nehogy baj legyen.

Hallgattam

Némán feküdtem mellette. Nem találtam szavakat. Nem is kerestem. Hallgattam. Hallgattam, amint zokogva tör elő, minden fájdalma, minden kétségbeesése, minden összetört álma. Csak hallgattam. Csendben. Tehetetlenül. Hallgattam, ahogy vergődik, ahogy vádaskodik. Nem szóltam semmit, amikor vádjai engem is elértek. Szidott mindenkit, gyűlölt mindenkit. Engem is. Sebzett vadként vergődött haragjában. Nem tudtam bekötözni sebeit. Nem tudom. Nem hagyja. Nem engedi.  Nem akarja. Nem bekötözhető sebek.
Csak feküdtem mellette némán. Istent kértem, vigyázzon rá. Adjon neki békét és nyugalmat, amit én nem adhatok. Ölelje át Ő, ahogy most én nem tudom.
Csak hallgatok. Egyet tehetek, mellette maradok.

Ekkor jöttem rá, Isten tudja min megyünk ákeresztül.
Amikor én vergődök, amikor dühös vagyok, mert nem akarom elfogadni az Ő akaratát, Ő is mellettem marad. Mellém fekszik. Némán. Hallgat. Nem könnyíti meg az utam. Nem teszi rövidebbé. Tudja, át kell mennem rajta. De velem van. Mellettem marad. Némán. Csendben vigyáz rám.

Végre vezetek

Végre vezettem! Megérkezett a várva várt biztosítás, ami nélkül nem ülhettem a volán mögé. Ez eddig nem zavart, ám vészesen közeledett a jövő kedd, amikor Petya New Yorkba utazik és én itthon maradok egyes egyedül a gyermekeimmel.
Izgalmas lett volna kocsi nélkül, de még izgalmasabb lesz azzal.
Közöltem a családommal, innentől én vezetek. Gyakorolnom kell.
- Tessék kegyelmesnek lenni, és nem kritizálni! Most én vezetek. - tájékoztattam a gyerekeket.
Miért ez a nagy felhajtás?! Mert nem akármilyen autót fogok vezetni, hanem egy mini furgont (A neve ne tévesszen meg! Egyáltalán nem mini. Sőt!), ami automata sebváltós. Nincs kuplung, nincs sebességváltó. Amint beizzítod, alapból elindul. Gáz nélkül.
Szóval, család a kocsiban, én a volán mögött. Mehetünk.
- Még nem kötöttem be magam! - sivított Eni hátul.
- Azért nem kell ennyire parázni. - mondtam és Petya utasításait követve rükvercbe kapcsoltam.
A kereszteződésnél levegőbe tapogatva próbáltam a nem létező sebességváltót megtalálni és döbbenten vettem tudomásul és egyben boldogan, hogy nincs kézifékes elindulás hegymenetben, hiszen nincs kézifékem. (Arlington nagyon dimbes-dombos.) Jobb kéz szabály helyett elsőségi szabály van, és előfordul, hogy piroson is átmehetek. Na nem keresztbe. Egy nyúlfarknyi kis jobbkanyart engedélyez a KRESZ, néha néha.
Pár perc múlva Csibe megszólalt:
- Anya, olyan egyenletesen és szép lassan vezetsz, nem úgy mint apa.
- Igen, mert anya most gyakorol. - magyarázta Robi. - Jövő héten csak Ő fog vezetni, mert nem lesz itthon apa.
- Igen, - helyeseltem - és sokat fogunk gyalogolni.
(Azért nem is ment olyan rosszul. :) )